Harmadik fejezet

Sziasztok! Új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog nektek és elmondanátok a véleményeteket. Jó olvasást!

Anna xx.

Tanácstalanul állok a repülőtér előtt, a járdán, immár minden táskámmal. Már vagy 20 perce, hogy itt vagyok, de még mindig nem jött meg. Ja, hogy kicsoda? Hát a nénikém, Abbie néni.
Igen, Pierre nem is akárkihez küldött! Bár azt hozzá kell tenni, hogy Abbie néni anyám húga, de a temetés óta nem is találkoztam, illetve beszéltem vele. Évente kaptunk tőle egy kártyát Karácsonyra, de ennyi.
Most viszont itt vagyok, kétségek között, hogy vajon a nénikém mennyit is változott. Mert tényleg nem tudom, hogy vajon ugyanúgy néz-e ki, mint régen, mert 7 év az nagyon sok idő.
- Jessica? - hallottam meg a nevem, mire balra fordultam, ahonnan a hang jött és megláttam a hang tulajdonosát. Mit mondhatnék, Abbie nénikém nem is változott sokat, maximum annyival, hogy a haja hosszabb lett. Nagynéném megszüntette a közöttünk lévő távolságot. - Te jó ég. Igazi nő lettél! - nézett végig, majd...legnagyobb meglepetésemre egy nagy ölelésbe vont. Habár eléggé meglepett vele -csakúgy, mint amikor Pierre csinálta ugyanezt- de azért mégis jól esett. És most nem voltam olyan esetlen, ezért a testem mellett lógó kezeimet nénikém hátára simítottam, míg a fejemet a vállán pihentettem.
Kétségtelen, hogy Abbie nénikém a kedvenc és egyetlen nagynéném. Ha esetleg anyáékkal volt bajom, bármikor felhívhattam, akár az éjszaka közepén is. De ez a kötelék is megszűnt, amikor anya...tudjátok.
- Gyere, menjünk haza. - engedett el és felvette a 2 kisebb táskámat, majd elindult velük a parkoló felé. Megfogtam a nagy bőröndöm és magam után húzva igyekeztem beérni Abbie nénit.
Egy kis séta után megálltunk egy autónál, ami gondolom az övé volt. A csomagtartóba helyeztük a csomagjaimat, majd én elfoglaltam az anyósülést, nénikém pedig a volán mögé ült és indultunk is haza.
Haza. Egész úton ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Mégis, ki határozza meg az otthonunkat? Különben is, én úgy tudom, hogy az otthon ott van, ahol lakok. Abban a nagy, üres házban.
Igen, ugyanis, amint betöltöttem a 18-at átköltöztem Pierretől és az új családjától a régi házunkba. Legalább ennyivel közelebb tudom érezni magamhoz anyát.
- Megjöttünk. - zökkent vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Kiszálltam a kocsiból és csak az előttem lévő házat bámultam. Szép, gondos kert virágokkal és ápolt fűvel. Egyszerű, kis családi ház volt, de nekem még így is előhozott egy csomó emléket. Mint amikor még itt laktunk és Pierre meg a banda nem voltak híresek. Jó volt itt felnőni egy ideig, de aztán befutott a Simple Plan...
- Egyedül laksz itt? - csúszott ki a számon a kérdés. Úgy tűnik, ma minden ilyen kínos kérdés csak úgy kiszalad a számon.
- Hát, igen. - vont vállat a nénikém. - Kicsit fel is kell újítani, mert szívem nincs eladni, hisz ahogy a nagyi mondta: Ez a ház már sok évszázada a családé. - óóó, igen, a nagyi kedvenc mondata. Ha 10-szer nem mondta el nekem egy nap, akkor egyszer sem.
- Igen, emlékszem. - mondtam halkan. Anya és Abbie néni szülei már sajnos nincsenek. A nagypapa még a születésem előtt meghalt, a nagyi meg 2 évvel anya halála előtt.
- Gyere, van egy meglepetésem. - fogta meg a kezem és húzott fel az emeletre, majd megálltunk az egyik ajtó előtt. - Ha nem akarod, akkor nem muszáj itt aludnod. Apáddal már beszéltünk erről...
- Először mutasd meg, majd én eldöntöm, hogy jó-e vagy sem. - vágtam a szavába.
- Rendben. - sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót és előreengedett engem. A redőnyök le voltak húzva, de nem is kellett nagyon fény, hogy rájöjjek, pontosan kinek is a szobájában vagyok. Az ismerős illat azonnal az orromba szökött és könnyek jelentek meg a szememben. Ez volt anya régi szobája. - Gondoltam jó ötlet lenne, hogy itt fogsz addig lakni, de ha nem, akkor az egyik vendégszobában is alhatsz, ha akarsz. - hadarta el egy szuszra, de én csak a nyakába ugrottam.
- Nem. Ez tökéletes. - motyogtam és szerintem egy-két könnycsepp is végig folyt az arcomon. Gyorsan el is tüntettem a nyomait. - Köszönöm Abbie néni.
- Hívj inkább Abbie-nek. A nénizés annyira öregít. - nevetett fel óvatosan. - Szóval, akkor felhozzuk ide a cuccaidat, majd lent a nappaliban átbeszélünk pár szabályt. Rendben? - nézett rám szigorúan és már egyáltalán nem a kedves, jó fej Abbie nénikém állt előttem.
- Rendben. - bólintottam. Mi mást tehettem volna? Ha őszinte leszek, kicsit megijedtem ettől az arcától. Még soha nem mutatta ezt az oldalát, ha nála voltam.
Kis ügyetlenséggel ugyan, de sikeresen felhoztuk a cuccaimat a szobába, majd ahogy nénikém mondta, a nappaliban a fotelben vártam, hogy Abbie is megérkezzen.
Ahogy hallottam, éppen a konyhában ügyködik valamin, ezért én kihasználtam az alkalmat és körülnéztem a kis nappaliban. Nem is változott annyit, mint amit gondoltam. A kis otthonos nappali, tele a régi bútorokkal, képek mindenhol a családról. A kis kandalló, ahol Karácsonykor a tűzben mályvacukrot sütöttünk Pierrerel -persze, titokban és együtt vártuk a Mikulást...hmmm, a gondtalan évek!-. Azonban az egyik képem megakadt a szemem. Felálltam a kanapéról és a kandalló felett lévő párkányhoz léptem, majd leemeltem a bekeretezett képet. Olyan 4 éves lehettem és egy kis rózsaszín ruha volt rajtam, mert anyának egy barátnőjének az esküvője volt, szóval mind a hárman eléggé ki voltunk csípve. De mindezek mellett ez volt az egyik kedvenc képem. Pierre a karjában fogott engem és anya mellette volt, úgy hogy így én voltam kettejük között. Mindketten az arcukat az arcomhoz nyomták 2 oldalról és mindannyian vigyorogtunk. Hiányozik a régi életem.
- Teát csináltam, ha nem baj. - hallottam meg hirtelen magam mögött Abbie néni -hiába, a fejemben örökké 'néni' lesz- hangját. Villámgyorsan fordultam meg és rejtettem a képet a hátam mögé, magam sem tudom, hogy miért. Nénikém letette a tálcát a kis asztalra, majd érdeklődve nézett rám és félrebillentve a fejét a hátam mögött dugdosott képre meredt. Vagyis azt nem tudom, hogy tudja-e hogy ez a kép. - Nem kell dugdosnod a képet, az nem bűn, ha levetted a helyéről, hogy megnézhesd. - mosolygott rám kedvesen. Huh, gyorsak a hangulatingadozásai. - Na, mutasd, melyik volt. - nyújtotta a kezét, én pedig lehajtott fejjel, akár egy kisgyerek mikor a szülei leszidják, ha rosszat csinál, átnyújtottam a bekeretezett képet nénikém kezébe. - Anyádnak is ez volt a kedvence. - mondta, majd ahogy felpillantott rám, a szeméből könnyen kiolvashattam a szomorúságot. Hisz 7 éve, én az anyukámat veszítettem el, míg ő a testvérét, akivel nagyon jó viszonyuk volt. Naponta beszéltek hol telefonon, hol Skypon. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna.
Nem szomorkodtunk sokáig, ugyanis nénikém gyorsan felvette a szigorú szülő arcát. Remek.
- Tehát - kezdett bele, miután újra helyett foglaltunk a díványon és a bögrémet a kezemben fogva vártam, hogy Abbie nénivel tisztázzuk a szabályokat. - Nem akarom kétségbe vonni, hogy a szüleid rosszul neveltek és lehet, hogy ezeket nem szoktad csinálni, de jó, ha előre tisztázzuk ezeket. Szóval nincs se pia, se drog ebben a házban. Tudom, hogy hamarosan 18 leszel és a mai fiatalok sem buliznak alkohol nélkül, de szeretném ha tudnád mi is az a mérték.
- Egyiket sem szoktam csinálni. - ráztam a fejem tiltakozóan. Oké, néha talán iszok, de az is csak egy-két korty szokott lenni, mégis a legutóbbi buli még mindig nem volt tiszta. Nem vettem be semmit sem és csak azt a kólát ittam meg, amit még Justin hozott nekem. Várjunk csak...Neeem, Justin soha nem tenné, hisz szeret.
- Elhiszem. - mosolyodott el, de valahogy nem volt túl hihető. - És ha lehet, ne legyenek itthon nem kívánt meglepetések. Mint egy buli, vagy egy meztelen srác a konyhában...
- Abbie né...vagyis Abbie, te hallod is, hogy mit mondasz? - néztem rá értetlenül és dühösen. Ne már, hogy ilyeneket feltételez rólam! Azt hittem, hogy ismer! - Nem vagyok egy drogos-piás-bulizós tinédzser! - azt hiszem az utolsó nem igaz már, de mindegy is. - Mellesleg, ha kell, mindig szólok ha bármilyen programot is terveznék, oké?! - ittam a teámból, ami egy kicsit megnyugtatott. Erdei gyümölcsös, az egyik kedvencem.
- Rendben. - bólintott beleegyezően. - Azt hiszem több most nincs, szóval, ha akarsz kicsomagolhatsz, de holnap el kell velem jönnöd beiratkozni a suliba...
- Mi??? Milyen suli? - meredtem nénikémre elképedten.
- Apád nem mondta? - húzta össze a szemöldökét. - Szeretné, hogy amíg itt vagy iskolába járj, ha már a magántanulás nem nagyon jött be. - nézett rám szemrehányóan, nekem meg hirtelen olyan érdekes lett a kezemben lévő bögre.
- De már szeptember vége van. - motyogtam. - Lehet, nem tudnám behozni az 1 hónap lemaradást! - tiltakoztam, láthatóan sikertelenül.
- De ismerlek és tudom, hogy sikerülni fog. - nézett rám és egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában. Ettől kicsit jobb kedvem lett, hogy hisz bennem. - És nincs más választásod. - tette hozzá. Aucs! Mint egy pofon.
- Ha nincs más, akkor én most inkább lefeküdnék. A repülőút kicsit lefárasztott. - szabadkoztam, amikor megittam a teámat.
- Rendben. - bólintott. - Jó éjt.
- Jó éjt. - mondtam, majd felszaladtam a lépcsőn, be az új szobámba. Előkerestem a pizsimet az egyik táskámból, majd a mellettem lévő fürdőt foglaltam el. Egy gyors tusolás után már az ágyban is voltam és itt, anya régi szobájában, úgy éreztem, hogy közelebb érzem magamhoz, mint 7 év alatt bármikor.