Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de az iskola eléggé elveszi az időmet:/ Próbálok igyekezni a részekkel, de ahhoz nektek is aktivizálni kéne magatokat;)
Jó olvasást!
Anna xx.
'Még mindig nem értem pontosan, hogy -ha már suliba íratott a tudtom nélkül- miért nem beszélte meg velem, hogy milyen tantárgyakat vegyen föl nekem?! Hogy jutott olyan az eszébe, hogy írónak állnék? Oké, hogy alig 10 évesen folyamatosan irkálgattam, de könyörgöm, soha egy megkezdett kis 'történetet' nem fejeztem be! Esküdni merek, hogy Pierre jó 8 évvel le van maradva, ha rólam van szó.
Amikor beléptem a terembe -igaz, egy kis útbaigazítással sikerült eltalálnom ide- már szinte mindenki ott volt, ugyanis amint megszólalt a csengő, mindenki a helyére ült. A többi teremhez képest itt kétszemélyes padok voltak és már mindenhol megvoltak a párok. Kivéve egy asztalnál a hátsó sorban.
- Te vagy az új diák? - hallottam meg egy hangot magam mögött. Megfordultam és elég fiatal nővel találtam szembe magam. De most tényleg, alig tippeltem meg 23-24 évesnek.
- Igen. - bólintottam.
- Először el sem akartam hinni, hogy Pierre Bouvier lányát taníthatom, de az ittléted bizonyítja, hogy nem csak képzelődöm. - de jó, egy rajongó lesz a tanárom, aki tényleg nem lehet olyan idős. Biztos nemrég fejezte be a fősulit.
- Akkor én leülök. - mutattam az üres helyre a hátsópadban.
- Biztos, hogy oda akarsz ülni? - húzta fel a szemöldökét és hirtelen olyan ellenséges lett az arca. - Mert ülhetsz máshova is.
- Igen, biztosan. - értetlenkedtem, majd megfordultam és az üres hely felé vettem az irányt. Az biztos, hogy fura ez a nő/csaj.
Amint elértem a helyemre, letettem a táskámat az asztal mellé és leültem. Erre a padtársam felemelte a fejét -eddig a karján aludt- és a kapucniját ledobva a fejéről, rám emelte tekintetét. Basszus, Ő volt az! David.
- Szia, Jessica vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen. Nem szólt semmit, csak hideg, sötét szemekkel nézett rám, majd egy biccentés után visszafeküdt a karjára. Hmmm, ez emlékeztet valakire...
Mindegy, az óra igazából egész jó volt, még élveztem is, akár csak a franciát, de a gondolataim néha vissza-visszakanyarodtak a reptéri sráchoz és összehasonlítottam a mellettem fekvő sráccal. Mindketten ugyanúgy feketét viseltek és a kezük is be volt kötve. De biztos, hogy az nem lehet ő!
Nem sokkal óra vége felé kelt fel, amikor már mindannyian már pakoltunk és álltunk fel. És persze, amilyen az én szerencsém, amikor felvettem volna a táskámat az leesett az asztalról és minden, ami benne volt szétszóródva a földre esett. Nagyszerű!
Már mindenki kiment a teremből és a tanár is rám várt, hogy bezárhassa az ajtót. Gyorsan összerámoltam a füzeteket és beletettem a táskámba, amikor valaki a tolltartómat nyújtotta felém. Felnéztem és David álmos tekintetével találkoztam.
- Köszi. - veszem el, majd beteszem a táskámba, becipzározom és felállva a hátamra veszem. Válaszul csak megvonja a vállát.
- Amúgy David vagyok, de gondolom, hogy ezt már tudod. - mondta, majd elindult kifelé és én is gyorsan követtem őt. Az ajtóban a tanárnő elég mérgesen figyelt engem, ahogy a srác felé rohanok.
- Hé várj már meg! - kiáltottam utána, de nem figyelt, csak ment tovább. - Na! - ragadtam meg a karját, megállásra kényszerítve.
- Mit akarsz? - kérdezett vissza barátságtalanul és erősen kirántotta a kezét a szorításomból.
- Te vagy az a srác a reptérről?
- Miért?
- Szeretném tudni. - feleltem határozottan.
- Jó, igen. Most örülsz? - sötét szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.
- Miért vagy ilyen velem? Nem is ismersz.
- Nézd, van fontosabb dolgom is, mint hülye kis libákkal beszélgetni, mint te. - és nem, nem libát mondott. Majd sarkon fordult és kiviharzott az ajtón. Ekkora egy tahóval még soha nem találkoztam!'
Szerencse, hogy csak ezen az egy órán kell elviselnem! Mindegy, most jobb, ha tanulok. A jegyzetekkel az ágyamra huppantam, amint befejeztem a leckeírást és a másnapra tanulást.
Éppen a történelmet magoltam, amikor a telefonom rezegni kezdett, jelezve, hogy üzenetem jött. Nénikém írt. 'Tedd ki a szemetet a ház elé, légyszíves!' Sóhajtva felálltam, majd kimentem a hátsóudvarra. A kukának szerencsére volt kereke, így könnyedén ki tudtam gurítani a ház elé. Ilyet se csináltam túl gyakran.
- Ilyet se látni mindennap. - hallottam meg magam mögött egy hangot. Ismerős volt és nagyon nem voltam rá kíváncsi.
- Parancsolsz? - kérdeztem vissza, de tiltakozva, eszem ágában sem volt megfordulni.
- Mi az? Még annyival sem tisztelsz meg, hogy rám nézz? Apád nem tanított meg arra, hogy csak mert híres vagy még nem vagy jobb senkinél?
- És anyád nem tanított meg arra, hogy kell beszélni a lányokkal? - fordultam felé dühösen. - Egyáltalán mit csinálsz erre?
- Ahhoz neked semmi közöd. - vágta rá érzelemmentes arccal. - Mond csak, a pasid merre van?
- Ahhoz neked semmi közöd. - ismételtem mondatát, mire csak egy gúnyos nevetést kaptam.
- Gyerekes vagy.
- Te meg bunkó.
- Mondtak már rám rosszabbat is. - rántott vállat hanyagul.
- Igaz az, amit rólad pletykálnak? - csúszott ki a kérdés a számon, mire a szemei elsötétültek.
- Szállj le rólam, ha jót akarsz. - válaszolt. Pech, hogy túl kíváncsi vagyok, ezért rögtön érdekelni kezdett és ki akartam deríteni az igazságot róla...
- Nem én kezdtem el veled beszélgetni. - rántottam meg a vállam. - Csak azt kérdeztem...
- Ne kérdezz! Soha! És én sem fogok többé hozzád szólni. - jelentette ki, majd néztem ahogy elsétált. Megint.
