Ötödik fejezet

Sziasztok! Akkor új résszel jelentkezek, remélem tetszeni fog;) Örülnék pár visszajelzésnek is:))

Jó olvasást, Anna xx.

- Menj a francba. - nyögök fel, miközben csukott szemmel a csörgő telefonomat kutatom az ágyam melletti komódon. Szerencsére sikeresen meglesz és azon nyomban ki is nyomom, hogy tovább alhassak. Aha, majdnem. Amint újra visszaaludnék nénikém ront be a szobába.
- Gyerünk, ki az ágyból! 20 perced van, hogy elkészülj! - húzta el a redőnyöket, majd ki is ment az ajtón. De még a lámpát is felkapcsolta, hogy biztos ne tudjak aludni.
Várjunk csak???? 20 peeerc?! Mi a franc? Ilyen állapotban, hogy készüljek el annyi idő alatt? Reggel 7:30 van!
Komótosan ültem fel az ágyban és próbáltam kicsit felélénkülni, de nem ment. Oké, először is inkább lezuhanyzom. Igen, az majd felfrissít!
Kínkeservesen ülök fel az ágyban, majd lerúgva magamról a takarót felkelek és átbattyogok a fürdőbe. Egy gyors tusolás után magam köré tekerem a törülközőt és a szekrényben keresgélve tűnődöm, vajon mit kellene felvenni az első napra. Kanadai véremnek hála a kinti 16-17 fok még semmi volt, de mivel kicsit elszoktam az ilyen időtől, ezért egy melegebb cicanadrágot vettem föl, rá pedig a kedvenc virágos szoknyámat és egy rövid ujjú felsőt, hozzá egy kardigánnal. A komódon keresgéltem az ékszerek között, hátha akad rajta valami, de nem jártam sikerrel. Végül csak egy nyakláncot találtam, rajta egy kis virág medállal, amit végül a nyakamba akasztottam. Megnéztem, hogy még mennyi időm is maradt az indulásig és kisebb büszkeséget éreztem, ugyanis volt még 5 percem. Há, ezt neked hétfő reggeli koránkelés!
Felkaptam a táskámat, amibe pár füzetet raktam a mai napra, és lementem a konyhába. Nénikém éppen kávét öntött egy termoszba, de érkezésemre rám mosolygott.
- Izgulsz? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Felültem a pultnál lévő bárszékre és egy kenyeret kezdtem el kenni lekvárral reggelinek.
- Nem. - mondtam és beleharaptam reggelimbe. Abbie nénikém felvont szemöldökkel vizslatott, a tipikus 'Engem akarsz átverni?' nézésével. - Oké, talán egy kicsit! - ismertem be. De most tényleg, ki nem félne, ha egy új suliban kezdene? Igen, átlagos gyerek bizony félne már csak a gondolattól is, de én nem! Elnyomom magamban az érzést, csakúgy, mint minden mást! Hisz én vagyok Jessica Bouvier.
- Ideje menni! - rántott vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Gyorsan bekaptam reggelim maradékát és a táskámmal követtem nénikémet a kocsiig. Beszálltunk és már indultunk be a városba. Az út alatt akaratlanul is eszembe jutott a tegnapi sötét alak, aki a házunk előtt állt és teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy engem bámult. Vajon szólnom kéne Abbie néninek a rejtélyes sötét alakról vagy ne? Hmmm, inkább majd akkor, ha ez többször is elő fog fordulni.
- Egyébként, meg kell tanulnod egyedül járnod iskolába. - szólt a mellettem lévő ülésről Abbie néni, én pedig összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Nem vihetlek suliba minden nap. - nézett rám egy pillanatra, majd újra az útra koncentrált. - Van, hogy ennél is hamarabb kell bemennem, de nagy nehezen rábeszéltem a főnökömet, hogy ma később mehessek be. Szóval ameddig ki nem találunk valamit, addig busszal kell bejárnod. - magyarázta, döbbenetemben meg sem tudtam szólalni. Hogy én? Buszozzak? Az teljességgel...! - Itt is vagyunk. - állt meg a sulival szemben. Azonnal kipattantam, mert nénikémnek sietnie kellett, és a suli felé igyekeztem. Még alig értem a suli közelébe, már valahogy éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket. Lehet, Pierre miatt -a Simple Plan kanada első számú kedvence- vagy talán azért, mert én nem egy divatos sportkocsival jöttem suliba. Mindenkit elnézve, 50-50% az esélye a feltételezéseimnek.
Mindegy, egyébként a lényeg, hogy emelt fővel, 'nem érdekel'-felfogással sétáltam be a suliba. Az órarendemet tanulmányozva próbáltam rájönni, hogy pontosan hol is van a terem, ahol dupla francia órám lesz. Aha, de ha nem találom meg a termet...
- Tessék, ezek az első anyagok. - nyomott valaki a kezembe, egy nagy halom papírt. Felnézve nem is lepődtem meg, hogy Mia állt előttem unott arckifejezéssel. Még egy 'köszönöm'-öt sem hagyott kimondani, meg is fordult, hogy hagyjon engem. Várjunk csak...
- Mia várj! - szóltam utáni. Hangomra megtorpant és érdeklődve fordult felém, amolyan 'Mi van már?' nézéssel. - Meg tudnád mondani, hogy hol van ez a terem? - mutattam neki az órarendemet, amit kikapott a kezemből és gyorsan átfutotta. Végül megrökönyödve nézett fel rám.
- Közös franciára járunk. - mondta ki sóhajtva. Az most miért baj? - Tudsz egyáltalán franciául? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Igen, bár elég régen beszéltem már. Lehet, kicsit be vagyok rozsdásodva. - próbáltam viccre fordítani, de láthatólag nem jött be neki, mert ugyanolyan semleges arccal nézett rám. - Ööö, megkérdezhetem, hogy miért baj ez?
- Majd kiderül. - rántott vállat, majd fölfelé igyekezett a lépcsőn, majd visszanézett rám. - Nem jössz? - forgatta meg a szemét. Hát, az biztos, ezzel a csajjal egyáltalán nem leszünk öribarik.
Felérve a terembe, Mia azonnal elfoglalta a helyét, az egyszemélyes padokban. Elnézve a kis csoportot -nem voltak túl sokan, max 9-10 ember volt itt- akik szintén a helyükön ültek és a közelükben ülőkkel beszélgettek, nem is vettek észre, ezért csak fogtam magam és leültem egy üres helyre. Hogy még sem nézzenek totál antiszociálisnak, a Mia melletti padba ültem és a becsöngő előtt a tőle kapott papírokat nézegettem. Mit ne mondjak, elég komolyak voltak és ezek még csak az elsők!
Pontban becsöngőkor megérkezett a tanár is barna haja kontyba volt kötve és szemüveget hordott. Nem tűnt túl öregnek, 35 éves lehetett max-. Kedves volt, de a bemutatkozást sem hagyhattam ki és persze franciául. De egyébként elég jó volt az óra, még kicsit sajnáltam is, hogy hamar vége lett. A következő órák gyorsan elteltek, mint a töri, matek, irodalom. Aztán jött az ebédszünet...
Persze, nem számítottam 5 csillagos éttermi ételre, igazából egészen elfogadható ételt kaptam a tányéromra. Már éppen, hogy kerestem volna egy szabad helyet, amikor egy lány lépett elém. Hosszú, szőke haja keretezte az arcát, kék szemeivel végigmért.
- Te vagy az új lány? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen. - bólintottam.
- Ismerős vagy nekem... - gondolkozott, majd hirtelen felcsillant a szeme. - Úristen!!! Te vagy Justin Bieber barátnője!! Jessica Bouvier, Pierre Bouvier lánya.
- Aha. - bólintottam megint. - És te vagy...?
- Ó, bocsika, Alyssa vagyok. A pom-pom csapat kapitánya. De gyere - karolt hirtelen belém. - bemutatlak a többieknek, akik fontosak. Nehogy véletlenül a rossz társaságba keveredj. - vezetett egy asztalhoz, ahol a focicsapat -mármint csak tippeltem, hogy azok, ugyanis mindnyájan ugyanolyan dzsekit viseltek- és a pom-pom csapat többi tagja volt, mind egyenruhában, ahogy a mellettem lévő Alyssa is. - Srácok! El sem tudjátok hinni, hogy ki lett az új diák és egyben csapatunk legújabb tagja! - kezdte a bevezetőt. - Ő itt a híres Jessica Bouvier!
- Sziasztok. - varázsoltam egy csodás, elbűvölő mosolyt az arcomra.
- Jessica, ők itt a legjobb barátnőim, Alicia - mutatott egy barna hajú lányra. - és Adriana. - majd a szőke kissé barna árnyalatú hajú lányra, aki Alicia mellett ült. Aztán persze bemutatott a többi lánynak és a fiúknak is, de olyan gyorsan mondta a neveket, hogy nem is tudtam őket megjegyezni. Majd talán később megkérdezem, ha beszélni is tudok majd velük.
- Alyssa! - szólt, azt hiszem Adriana, a mellettem ülő lánynak, aki nagyban beszélt hozzám, főként a mostani divatról. Láthatólag nem tetszett neki, hogy félbeszakították a mondandóját, mert mérgesen fordult barátnője felé. Látszólag nem érdekelte Alyssa mérges tekintete, ugyanis csak a bejárat felé biccentett és újra a telefonjának szentelte a tekintetét. Több se kellett a mellettem ülő lánynak, amit oda fordította a tekintetét a mérge elszállt, a szemei felcsillantak és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást és kíváncsian Alyssa tekintetét követve fordultam abba az irányba. Nem láttam semmi érdekeset, ezért értetlenkedve fordultam vissza.
- Mit nézel ennyire? - kérdeztem.
- Inkább kit. - röhögött fel az egyik srác, de értetlen tekintetemet látva mögém bökött. - Davidet.
- Kösz, sokat mondtál. - forgattam meg a szemem.
- Most biztos elhívom randira! - állt fel mellőlem Alyssa és elindult. Az ebédlő egy távoli részébe. Majd megállt az egyik asztal mellett, ahol egy srác ült lehajtott fejjel és az ebédjében turkált. Fekete bakancs, nadrág és kapucnis pulcsi. De hogy még véletlenül se üssön el, fekete haja előre lógott, de a mellé érkező lány miatt kénytelen volt felnézni rá. Mégis, az én szemem a bekötözött kezén állapodott meg, amit láttam már valahol. És nem máshol, mint a reptéren a kávés pultnál! Nem, biztos, hogy nem lehet ugyanaz a srác!
- Mi a baj Jessica? - rántott vissza Alicia hangja.
- Semmi, csak...azt hittem, hogy találkoztam már azzal a sráccal. - ráztam a fejem, amikor Alyssa újra visszaült mellém.
- Csak nem megint dobott? - röhögtek fel a fiúk.
- Engem senki nem szokott dobni! - vágott vissza a lány emelt fővel. - Majd ő is belátja, hogy jók vagyunk együtt!
- Mégis ki ez a David? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Hogy mégis ki az a David?! - nézett elkerekedett szemekkel rám Alyssa. - Csak a világ leghelyesebb pasija! Név szerint: David Black. - a vállam felett a srácra néztem, majd vissza új 'barátnőmre'. - Ne már! Tudom, hogy nem egy Justin Bieber, de most mond meg, hogy nem helyes!
- És egyáltalán tudsz róla valamit? - ráncoltam a szemöldököm. Az egy dolog, hogy helyes, de honnan tudja, nem egy seggfej-e.
- Nem. - rántotta meg a vállát. - Elég titokzatos srác és ez tetszik!
- Azonban... - tette el a telefonját Adriana és felém nézett. - Vannak bizonyos pletykák.
- Milyen pletykák? - lettem kíváncsi.
- Azt beszélik, hogy a szülei alkoholisták, de a tudatmódosító szereket sem vetik meg.
- Ugyan, én azt hallottam, hogy az a apja prostikat futtat.
- Ezek csak hülye feltételezések! - vágott közbe Alyssa, de csak tovább folytatták.
- Én azt hallottam, hogy az apja drogot árult, de amikor elkapták volna, megölt 2 rendőrt és megszökött az országból. - sok és ehhez hasonló feltételezést soroltak fel egészen a csöngőig. És hogy van-e alapja mindennek? Fogalmam sincs, de most nincs is időm ezen gondolkozni, mert -Pierrenek hála- rohannom kellett kreatív írás órára.

Negyedik fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami remélem tetszeni fog nektek és hagytok véleményt is;)

Jó olvasást!

Anna xx.

- És ha csak mondjuk neki, hogy suliba járok? Megígérem, hogy nem fogok sumákolni! - már könyörgök a nénikémnek, hogy ne kelljen ebbe a suliba járnom. Igen, ugyanis már kora reggel -7 órakor!- lerántotta a takarót rólam és a sötétítőket elhúzva hagyta, hogy a nap reggeli sugarai a szememet bántsák. Normális diákok szombaton még alszanak, de Pierre miatt, ma be kell iratkoznom a suliba!
Igaz, ez valami új elit -megjegyzem, amerikai- iskola, ahova a tehetős szülők a gyerekeiket íratják, azzal a reménnyel, hogy majd viszik is valamire...basszus, ez úgy hangzott, mintha én is egy reménytelen gazdag gyerek vagyok! Tisztázzuk, én még csak nem tudtam kitalálni, hogy mihez is kezdjek a suli után!
- Sajnálom, de ezt nem tehetem meg. - felelte határozottan Abbie néni. Az igazgatói iroda melletti széken ülünk és várjuk, hogy az igazgató végre fogadjon minket.
Amúgy elnézve, nem tűnik olyan rossz sulinak, de ki tudja, hogy milyen ez az egész belülről? Mint az a mondás, amit mondanak: 'Kívül szép, de belül rohadt'. És én egy ilyen iskolába fogok járni? Máris utálom...bár ki az, aki szeret iskolába járni?
- Mr. Heartman most már fogadja önöket. - szólt ki egy nő, aki biztos az asszisztens lehetett vagy az igazgatóhelyettes. Nem tudom és nagyon nem is érdekel.
Felálltunk a székünkről és követtem nénikémet az igazgató irodájába. Nem volt olyan nagy szám, de mégis elég tágas volt. Maga az igazgató egy nagy asztal mögött ült nagy, kényelmesnek tűnő bőrszékben. Nem tudtam volna megsaccolni a korát, mert a félig már kopasz feje nem segített benne. Éppen telefonált, de az érkezésünkre ránk emelte a tekintetét és az asztal előtti székekre mutatott, mint 'Foglaljanak helyet.' Amint helyet foglaltam kicsit jobban szemügyre vettem ezt az igazgatót. A szemei alatt sötét karikákat véltem felfedezni és néhol már ráncok gyülekeztek az arcán. Ééés, tweed zakót viselt. Erről rögtön eszembe jutott az Így jártam anyátokkal egyik jelenete...oké, mindegy, ez nem ide tartozik.
- Bocsánat, de ez fontos volt. - tette le a telefont, majd kezeit összekulcsolva az asztalán nézett végig rajtunk -meglepően sokat időzött a mellettem ülő nénikémen- majd elővett pár papírt. - Tehát, az édesapjával már megbeszéltünk nagyjából mindent, önöknek már csak alá kell írniuk a papírokat. - nyomta az orrunk alá őket egy tollal egyetemben. Először Abbie nénikém írta alá ott, ahol kellett, majd kelletlenül, de én is ráfirkantottam a nevemet -Abbie elég csúnyán tud nézni, ha kell-.
- Akkor hivatalosan is üdvözlünk iskolánkban! A könyveidet csak a jövőhéten veheted át, de addig is használhatod az iskolai könyvtár könyveit. És itt van az órarended. - nyújtotta át. Ránézésre nem volt túl sok, szerintem tűrhető lesz, de majd minden később derül ki.
- Elnézést, de azt még mindig nem tudom, hogy pontosan hogy hozhatom be a lemaradásomat. - szakítottam félbe az igazgató és nénikém beszélgetését.
- Ezt az édesapja is megemlítette -miért így nevezi Pierret?- ezért az egyik legjobb diákunkat tudom neked ajánlani, hogy behozd a lemaradásodat.
Amint ezt ki is mondta, abban a pillanatban nyílt is az ajtó és egy lány lépett be rajta. Egyszerű farmert viselt egy pulcsival és a lábán bakancsot viselt, a vékonyabb fajtát.
- Kedves Jessica Bouvier, hadd mutassam be éltanulónkat, az iskola büszkeségét, Mia Angelicot. - mutatta be nekem a lányt. - Mia, kérlek segíts Bouvier kisasszonynak beilleszkedni és felhozni a tanulmányait. - a lány, ezek szerint, Mia kifejezéstelen arccal állt, majd végül bólintott. Elnézve, nagyon fáradtnak tűnt és minél hamarabb szabadulni akart innen. Megértem, én sem a suliban tölteném a szombat reggelt.
- Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk. - mondta az igazgató, majd kifelé terelgetett minket. - Ha bármi kérdés merülne fel, nyugodtan forduljon hozzám. - mosolygott...Abbie nénire.
- Köszönjünk. - mosolygott nénikém udvariasan, majd már ki is rohant, hogy a csörgő telefonját felvehesse. Én is örültem, hogy már kint is lehettem az irodából, majd a mögöttem lévő lányhoz fordultam, aki a telefonját nyomkodta folyamatosan.
- Akkor pontosan hogy és mikor kezdhetjük el a tanulást? - kérdeztem, de felmutatva a mutatóujját, csendre intett. Hát oké.
- Figyelj, nekem annyira nincs ehhez kedvem, mint neked. - kezdte el, én meg nem bírtam megállni döbbenet nélkül. Ennyire látszik rajtam? - Tehát, minden nap adok egy másolatot a jegyzeteimből és vagy megtanulod vagy nem. Ha kérdésed van, akkor kérdezz, de nincs időm arra, hogy még téged is belepasszírozzalak az időmbe. - közölte a tényeket. - Akkor jó így?
- Nekem megfelel. - rántottam meg a vállam. Igaza van, semmi kedvem ehhez az egészhez, de Abbie néni hisz bennem, szóval a magam erejéből akarom megtanulni az anyagokat! Nem vagyok már kislány.
- Jessica, be kéne bennem az irodába, de ha kell, még gyorsan haza tudlak dobni. - állt meg mellettem Abbie néni is. - Ha lehet, gyorsan döntsd el.
- Ha tényleg bele fér, akkor hazamennék. - bólogattam, hiszen még ki akartam pakolni a szobában.
- Akkor indulás! - megfordult és már kifelé is vette az irányt. Gyorsan én is a nyomába eredtem, de még a vállam felett elköszöntem Miatól.
- Majd hétfőn találkozunk. - szóltam és még gyorsan intettem is egyet. Választ nagyon nem vártam, csak nénikémet akartam utolérni. Nem igaz, hogy ilyen gyors a magassarkújában!
A parkolóban szerencsére utolértem és egyszerre szálltunk be a kocsiba. Abbie nénikém valóban rekordsebességgel vitt haza. Amint kipattantam a kocsiból, már ment is.
Felsétáltam a bejárati ajtóig, majd a kulcsom után kezdtem kutatni, amit még reggel adott nénikém. Bár olyan kómás voltam, hogy csak simán bevágtam a táskámba, amit vittem.
Miközben még mindig a kulcsomat kerestem, a járdán megláttam valakit. Lehajtott fejjel ment a járdán, kapucnija az arcába volt húzva. Fekete farmert, bakancsot és pulcsit viselt. A kezeit a pulcsija zsebébe süllyesztette és csak ment egyenesen.
Nem, az kizárt, hogy ő pont az lenne, aki olyan bunkón viselkedett velem a repülőtéren még Los Angelesben.
Szerintem megérezhette, hogy figyelik -vagyis figyelem- mert a tekintetét hirtelen felém fordította. Persze, a napszemüvege most is rajta volt. A jobb szemöldökét kérdőn felhúzta, mintha az mondaná, hogy: Mit bámulsz?
Szerencsére ebben a pillanatban a kezeim közé fogtam a kulcsokat és minél gyorsabban kinyitottam az ajtót, bemenekültem rajta.
Levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátomat és a szobámba vettem az irányt. Furcsának kéne tartanom, hogy a ruhák eltűntek a szekrényekből, de minden más itt volt? Végül is, nekem mindegy volt, mert én csak ruhákat hoztam -ékszereket nagyon nem is hordtam, kivéve ha Justin vett nekem valamit- amiket szerencsére gyorsan ki is pakoltam. A bőröndöket a nagy szekrény aljára raktam és késznek is nyilvánítottam a pakolást. Max egy kis portörlés fér rá a polcokra, de azon kívül minden tökéletes.
Mivel nem tudtam most mit csinálni, fogtam egy könyvet és az egyik ablak párkányára ülve, ami direkt ki volt párnázva ülés céljára, olvasni kezdtem.
Egészen addig olvastam, amíg a ház előtti lámpa pislákolni nem kezdett. Felemeltem a tekintetem a könyvemről és a nem messze lévő várost bámultam. Kicsit talált hasonlított Los Angelesre, amit szintén sokszor néztem a teraszról. Annyira szeretem nézni a kivilágított várost és a mozgó fényeket, amik az autók fényszórói.
Azonban a szemem sarkából egy fekete alakot láttam meg a házunk előtt. A lámpa árnyékot vetett az arcára, de a kapucni a fején sem segített, hogy láthassam. De azt biztosra kivehettem, hogy engem nézett. És ez egy kicsit meg is ijesztett. Imádkoztam, hogy ne lásson, de mivel égett a szobában a lámpa és én itt ültem az ablaknál, elég nehéz volt nem észrevenni.
Végül megrázta a fejét és elsétált, a város irányába.