Harmadik fejezet

Sziasztok! Új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog nektek és elmondanátok a véleményeteket. Jó olvasást!

Anna xx.

Tanácstalanul állok a repülőtér előtt, a járdán, immár minden táskámmal. Már vagy 20 perce, hogy itt vagyok, de még mindig nem jött meg. Ja, hogy kicsoda? Hát a nénikém, Abbie néni.
Igen, Pierre nem is akárkihez küldött! Bár azt hozzá kell tenni, hogy Abbie néni anyám húga, de a temetés óta nem is találkoztam, illetve beszéltem vele. Évente kaptunk tőle egy kártyát Karácsonyra, de ennyi.
Most viszont itt vagyok, kétségek között, hogy vajon a nénikém mennyit is változott. Mert tényleg nem tudom, hogy vajon ugyanúgy néz-e ki, mint régen, mert 7 év az nagyon sok idő.
- Jessica? - hallottam meg a nevem, mire balra fordultam, ahonnan a hang jött és megláttam a hang tulajdonosát. Mit mondhatnék, Abbie nénikém nem is változott sokat, maximum annyival, hogy a haja hosszabb lett. Nagynéném megszüntette a közöttünk lévő távolságot. - Te jó ég. Igazi nő lettél! - nézett végig, majd...legnagyobb meglepetésemre egy nagy ölelésbe vont. Habár eléggé meglepett vele -csakúgy, mint amikor Pierre csinálta ugyanezt- de azért mégis jól esett. És most nem voltam olyan esetlen, ezért a testem mellett lógó kezeimet nénikém hátára simítottam, míg a fejemet a vállán pihentettem.
Kétségtelen, hogy Abbie nénikém a kedvenc és egyetlen nagynéném. Ha esetleg anyáékkal volt bajom, bármikor felhívhattam, akár az éjszaka közepén is. De ez a kötelék is megszűnt, amikor anya...tudjátok.
- Gyere, menjünk haza. - engedett el és felvette a 2 kisebb táskámat, majd elindult velük a parkoló felé. Megfogtam a nagy bőröndöm és magam után húzva igyekeztem beérni Abbie nénit.
Egy kis séta után megálltunk egy autónál, ami gondolom az övé volt. A csomagtartóba helyeztük a csomagjaimat, majd én elfoglaltam az anyósülést, nénikém pedig a volán mögé ült és indultunk is haza.
Haza. Egész úton ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Mégis, ki határozza meg az otthonunkat? Különben is, én úgy tudom, hogy az otthon ott van, ahol lakok. Abban a nagy, üres házban.
Igen, ugyanis, amint betöltöttem a 18-at átköltöztem Pierretől és az új családjától a régi házunkba. Legalább ennyivel közelebb tudom érezni magamhoz anyát.
- Megjöttünk. - zökkent vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Kiszálltam a kocsiból és csak az előttem lévő házat bámultam. Szép, gondos kert virágokkal és ápolt fűvel. Egyszerű, kis családi ház volt, de nekem még így is előhozott egy csomó emléket. Mint amikor még itt laktunk és Pierre meg a banda nem voltak híresek. Jó volt itt felnőni egy ideig, de aztán befutott a Simple Plan...
- Egyedül laksz itt? - csúszott ki a számon a kérdés. Úgy tűnik, ma minden ilyen kínos kérdés csak úgy kiszalad a számon.
- Hát, igen. - vont vállat a nénikém. - Kicsit fel is kell újítani, mert szívem nincs eladni, hisz ahogy a nagyi mondta: Ez a ház már sok évszázada a családé. - óóó, igen, a nagyi kedvenc mondata. Ha 10-szer nem mondta el nekem egy nap, akkor egyszer sem.
- Igen, emlékszem. - mondtam halkan. Anya és Abbie néni szülei már sajnos nincsenek. A nagypapa még a születésem előtt meghalt, a nagyi meg 2 évvel anya halála előtt.
- Gyere, van egy meglepetésem. - fogta meg a kezem és húzott fel az emeletre, majd megálltunk az egyik ajtó előtt. - Ha nem akarod, akkor nem muszáj itt aludnod. Apáddal már beszéltünk erről...
- Először mutasd meg, majd én eldöntöm, hogy jó-e vagy sem. - vágtam a szavába.
- Rendben. - sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót és előreengedett engem. A redőnyök le voltak húzva, de nem is kellett nagyon fény, hogy rájöjjek, pontosan kinek is a szobájában vagyok. Az ismerős illat azonnal az orromba szökött és könnyek jelentek meg a szememben. Ez volt anya régi szobája. - Gondoltam jó ötlet lenne, hogy itt fogsz addig lakni, de ha nem, akkor az egyik vendégszobában is alhatsz, ha akarsz. - hadarta el egy szuszra, de én csak a nyakába ugrottam.
- Nem. Ez tökéletes. - motyogtam és szerintem egy-két könnycsepp is végig folyt az arcomon. Gyorsan el is tüntettem a nyomait. - Köszönöm Abbie néni.
- Hívj inkább Abbie-nek. A nénizés annyira öregít. - nevetett fel óvatosan. - Szóval, akkor felhozzuk ide a cuccaidat, majd lent a nappaliban átbeszélünk pár szabályt. Rendben? - nézett rám szigorúan és már egyáltalán nem a kedves, jó fej Abbie nénikém állt előttem.
- Rendben. - bólintottam. Mi mást tehettem volna? Ha őszinte leszek, kicsit megijedtem ettől az arcától. Még soha nem mutatta ezt az oldalát, ha nála voltam.
Kis ügyetlenséggel ugyan, de sikeresen felhoztuk a cuccaimat a szobába, majd ahogy nénikém mondta, a nappaliban a fotelben vártam, hogy Abbie is megérkezzen.
Ahogy hallottam, éppen a konyhában ügyködik valamin, ezért én kihasználtam az alkalmat és körülnéztem a kis nappaliban. Nem is változott annyit, mint amit gondoltam. A kis otthonos nappali, tele a régi bútorokkal, képek mindenhol a családról. A kis kandalló, ahol Karácsonykor a tűzben mályvacukrot sütöttünk Pierrerel -persze, titokban és együtt vártuk a Mikulást...hmmm, a gondtalan évek!-. Azonban az egyik képem megakadt a szemem. Felálltam a kanapéról és a kandalló felett lévő párkányhoz léptem, majd leemeltem a bekeretezett képet. Olyan 4 éves lehettem és egy kis rózsaszín ruha volt rajtam, mert anyának egy barátnőjének az esküvője volt, szóval mind a hárman eléggé ki voltunk csípve. De mindezek mellett ez volt az egyik kedvenc képem. Pierre a karjában fogott engem és anya mellette volt, úgy hogy így én voltam kettejük között. Mindketten az arcukat az arcomhoz nyomták 2 oldalról és mindannyian vigyorogtunk. Hiányozik a régi életem.
- Teát csináltam, ha nem baj. - hallottam meg hirtelen magam mögött Abbie néni -hiába, a fejemben örökké 'néni' lesz- hangját. Villámgyorsan fordultam meg és rejtettem a képet a hátam mögé, magam sem tudom, hogy miért. Nénikém letette a tálcát a kis asztalra, majd érdeklődve nézett rám és félrebillentve a fejét a hátam mögött dugdosott képre meredt. Vagyis azt nem tudom, hogy tudja-e hogy ez a kép. - Nem kell dugdosnod a képet, az nem bűn, ha levetted a helyéről, hogy megnézhesd. - mosolygott rám kedvesen. Huh, gyorsak a hangulatingadozásai. - Na, mutasd, melyik volt. - nyújtotta a kezét, én pedig lehajtott fejjel, akár egy kisgyerek mikor a szülei leszidják, ha rosszat csinál, átnyújtottam a bekeretezett képet nénikém kezébe. - Anyádnak is ez volt a kedvence. - mondta, majd ahogy felpillantott rám, a szeméből könnyen kiolvashattam a szomorúságot. Hisz 7 éve, én az anyukámat veszítettem el, míg ő a testvérét, akivel nagyon jó viszonyuk volt. Naponta beszéltek hol telefonon, hol Skypon. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna.
Nem szomorkodtunk sokáig, ugyanis nénikém gyorsan felvette a szigorú szülő arcát. Remek.
- Tehát - kezdett bele, miután újra helyett foglaltunk a díványon és a bögrémet a kezemben fogva vártam, hogy Abbie nénivel tisztázzuk a szabályokat. - Nem akarom kétségbe vonni, hogy a szüleid rosszul neveltek és lehet, hogy ezeket nem szoktad csinálni, de jó, ha előre tisztázzuk ezeket. Szóval nincs se pia, se drog ebben a házban. Tudom, hogy hamarosan 18 leszel és a mai fiatalok sem buliznak alkohol nélkül, de szeretném ha tudnád mi is az a mérték.
- Egyiket sem szoktam csinálni. - ráztam a fejem tiltakozóan. Oké, néha talán iszok, de az is csak egy-két korty szokott lenni, mégis a legutóbbi buli még mindig nem volt tiszta. Nem vettem be semmit sem és csak azt a kólát ittam meg, amit még Justin hozott nekem. Várjunk csak...Neeem, Justin soha nem tenné, hisz szeret.
- Elhiszem. - mosolyodott el, de valahogy nem volt túl hihető. - És ha lehet, ne legyenek itthon nem kívánt meglepetések. Mint egy buli, vagy egy meztelen srác a konyhában...
- Abbie né...vagyis Abbie, te hallod is, hogy mit mondasz? - néztem rá értetlenül és dühösen. Ne már, hogy ilyeneket feltételez rólam! Azt hittem, hogy ismer! - Nem vagyok egy drogos-piás-bulizós tinédzser! - azt hiszem az utolsó nem igaz már, de mindegy is. - Mellesleg, ha kell, mindig szólok ha bármilyen programot is terveznék, oké?! - ittam a teámból, ami egy kicsit megnyugtatott. Erdei gyümölcsös, az egyik kedvencem.
- Rendben. - bólintott beleegyezően. - Azt hiszem több most nincs, szóval, ha akarsz kicsomagolhatsz, de holnap el kell velem jönnöd beiratkozni a suliba...
- Mi??? Milyen suli? - meredtem nénikémre elképedten.
- Apád nem mondta? - húzta össze a szemöldökét. - Szeretné, hogy amíg itt vagy iskolába járj, ha már a magántanulás nem nagyon jött be. - nézett rám szemrehányóan, nekem meg hirtelen olyan érdekes lett a kezemben lévő bögre.
- De már szeptember vége van. - motyogtam. - Lehet, nem tudnám behozni az 1 hónap lemaradást! - tiltakoztam, láthatóan sikertelenül.
- De ismerlek és tudom, hogy sikerülni fog. - nézett rám és egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában. Ettől kicsit jobb kedvem lett, hogy hisz bennem. - És nincs más választásod. - tette hozzá. Aucs! Mint egy pofon.
- Ha nincs más, akkor én most inkább lefeküdnék. A repülőút kicsit lefárasztott. - szabadkoztam, amikor megittam a teámat.
- Rendben. - bólintott. - Jó éjt.
- Jó éjt. - mondtam, majd felszaladtam a lépcsőn, be az új szobámba. Előkerestem a pizsimet az egyik táskámból, majd a mellettem lévő fürdőt foglaltam el. Egy gyors tusolás után már az ágyban is voltam és itt, anya régi szobájában, úgy éreztem, hogy közelebb érzem magamhoz, mint 7 év alatt bármikor.

Második fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Remélem tetszeni fog:) Mást nem tudok mondani...vagyis hogy élvezzétek ki az utolsó hetet a nyárból!

Jó olvasást!

Anna xx.

Otthon. Jelentése: az a hely, ahol a család boldogan él. Segítik, támogatják és odafigyelnek egymásra - nekem már idegen ez a szó.
Amióta anya meghalt...közel 7 éve, minden teljesen megváltozott. Még ma is teljes egészében emlékszem arra a bizonyos napra, amikor...nem, nem fogok sírni...na jó, talán mégis.

'11 éves voltam és anya nem jött haza az este. Mondjuk, annyira először nem aggódtam, mert mondta, hogy későn jön haza, de amikor még másnap reggel sem jelentkezett...éreztem, hogy valami nem jó. Apa már a rendőröket is hívta volna, amikor pont csöngettek. Boldogan és megkönnyebbülten rohantam ajtót nyitni, mert azt gondoltam, anya biztos megint itthon hagyta a kulcsait. Néha kicsit szétszórt volt. Azonban, amikor kinyitottam az ajtót, a küszöbön nem anya várt mosolyogva, hanem egy rendőr.
- Szia, apukád itthon van? - hajolt le hozzám egy kicsit. Mire bármit is tehettem vagy mondtam volna, apa megjelent mögöttem és kezet fogott a rendőrrel.
- A feleségéről jöttem értesíteni. - közölte monoton hangon.
- Hol van? Történt vele valami? - kérdezte apa aggódóan, én pedig minél jobban hozzábújtam. Valami azt súgta, hogy nem valami jó hírt fog közölni.
- Néhány órája találtuk meg az egyik út melletti árokban. A kocsi fel volt borulva...
- Ugye nem...? - motyogtam halkan apa pulcsijába és csak reménykedtem, hogy nem azt fogja mondani, amit sejtek.
- Sajnálom. Szerencsétlen baleset volt. - és ez volt az a pillanat, amikor nálam eltört a mécses. Nem, ez egyszerűen nem történhet meg!'

A legszörnyűbb dolog pedig csak ezután jött, ugyanis képeket mutattak nekünk a baleset helyszínéről. Igaz, nekem nem kellett/szabadott látnom, de túl makacs voltam.
Máig nem derült ki, hogy igazából mi okozta a balesetet. Volt olyan találgatás, hogy anya vezetés közben kereshetett valamit -aminek amúgy kicsi az esélye, mert nagyon szabálytisztelő volt- és az autó kicsúszhatott az irányítása alól. De lehet, hogy egy másik autó talán veszélyesen vezetett, mert másik autógumi nyomait is találtak az úton, a baleset helyszínén. De sose találták meg a nyomokhoz tartozó autót. A 'nyomozást'/'helyszínelést' vagy mit lezárták, anya pedig elment. Végleg.
- Kicsim, megérkeztünk. - zökkent vissza a valóságba Pierre hangja. És valóban, kinézve a kocsi ablakán megpillanthattam a repülőtér bejáratát.
Igen, amikor tegnap azt kijelenthette, hogy 'haza' megyek, azt tényleg komolyan is gondolta. Ugyanis délután pár bőrönddel és dobozzal érkezett hozzám. Értitek? A saját apám képes elküldeni egy másik országba, ahol kb. 6 éve nem is jártam!
- Még most sem értem, hogy minek kell elmennem. - morogtam. - Teljesen jól vagyok. - ráztam a fejem hitetlenül, mert még mindig nem tudom elhinni ezt az egész hülyeséget.
- Nézd kicsim, - sóhajtott az előttem álló férfi. - Tudom, hogy most utálsz -hohó, az nem kifejezés!- de hidd el, jót fog tenni a levegőváltozás. Már nem csillog úgy a szemed a boldogságtól, ahogy régen - simította a kezét az arcomra...vagyis ezt akarta volna, de elrántottam a fejem mielőtt hozzám ért volna. - Hidd el, anyád is azt akarná, hogy boldog légy.
'Ha anya itt lenne, erre az egészre nem lenne semmi szükség.' - mondtam ki magamban. És mennyire igazam is van benne! Hisz, ha anya még élne, akkor Pierrenek se lenne új családja és minden olyan lenne, mint régen.
Pierre már a bőröndjeimet vette ki a csomagtartóból és már indultunk is be a repülőtérre, amikor észrevettem, hogy egyre több embernek feltűnt, pontosan ki is van mellettem. Nagyszerű!
- Ömm, lehetne, hogy egyedül menjek be? Nem vagyok kisgyerek és szeretnék minél kevesebb rajongóddal találkozni. - mondtam érzelemmentes hanggal. Hiába, hogy baromira haragszom rá ezért az egész hülyeségért, nagyon jól esik, hogy legalább ennyi időt velem tölt!
- Persze, megértem. - erőltetett egy mosolyt az arcára, de láttam rajta, hogy nagyon is bántja, hogy lényegében az kértem, hogy húzzon el. - Vigyázz magadra. - ölelt magához, engem pedig ez olyan váratlanul ért, hogy gyakorlatilag lefagytam. Utoljára 6 éve ölelt meg, úgyhogy el tudjátok hinni, hogy ez mennyire megdöbbentett.
Lassan emeltem fel a kezemet és elég furcsán öleltem át. Majd elkezdtem ütögetni a hátát, jelezve, hogy elengedhet.
- Minden sokkal jobb lesz így, majd meglátod. - súgta még utoljára a fülembe, majd egy puszit nyomva a homlokomra elengedett. Beszállt a kocsiba, majd egy utolsót intve elhajtott a kocsival.
Egy ideig néztem a távolodó kocsit, majd egy nagy sóhaj után megfogtam a nagy bőröndömet és a két kisebb táskámat, beindultam a reptérre.
Belépve az ajtón pontosan az fogadott, ami egy átlagos reptéren. A megérkezők minél hamarabb ki akartak jutni a mögöttem lévő kijáraton, míg az utazni kívánók pedig a bőröndöket húzva maguk után járkáltak fel és le, miközben alig pár másodpercet szenteltek a kivetítőre, ami a repülők indulását mutatták és a kapujukat.
Egy kis keresgélés után megtaláltam az enyémet. Két óra múlva indul a D kapuból. Magam után húzva a bőröndömet indultam el, hogy becsekkoljak. És mi a legjobb ilyenkor? Hát persze, hogy a sor. Ami most is nagyon hosszú volt. Áh!
Beálltam az egyikbe, ami egészen gyorsan is haladt. Gyorsan elintéztem ezt is és már mehettem is a váróba, hogy majd a gépemre is felszállhassak. A nagy bőröndöt leadtam, hogy azt a gépre tegyék fel és először egy közeli kis kávézó felé vettem az irányt, a napi koffein-adagomért.
- Egy tejeskávét, kérem. - mondtam a lánynak a pult mögött. Amíg vártam a kért italomra, felültem a kis bárszékre. Amint elém rakta a gőzölgő italt, a mellettem lévő székre is felült valaki.
- Egy fekete kávét. - mondta mély hangján az illető. Az arcát nem láttam, mert fekete kapucnija teljesen eltakarta az arcát. Az sem segített, hogy oldalról sem láttam rendesen. Viszont óvatosan végigmértem. Egy fekete cipő volt rajta, fekete nadrággal, de a tekintetem így is a fáslival bekötözött kezére tévedt.
- Mi van a kezeddel? - csúszott ki véletlenül a számon, amit csak a fejemben tettem volna fel.
- Nincs közöd hozzá, baszd meg! - felelte, mikor felém pillantott. Még idebent is egy fekete napszemüveg volt rajta. De még mielőtt bármit is visszaszólhattam volna, elvette az immár elkészült kávéját és leszállva a székről elsétált.
- Bunkó paraszt. - morogtam az orrom alatt. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de azért nem kell ilyen tahó módjára viselkednie!
Inkább fogtam a kávémat és a terminálba mentem és ott leültem egy székre. Bedugtam a fülembe a fülesemet, de a zenét nem indítottam el -így nagy valószínűséggel nem fognak hozzám szólni- és elővettem a könyvet, amit erre az utazásra hoztam.

A repülőn először a kézi táskáimat pakoltam fel a felettem lévő tartóba, majd amint ez sikeresen megtörtént, helyet foglaltam az ülésemen, az ablak mellett. Azért azt meg kell hagyni, hogy jó, ha legalább az egyik szülőd híres, mert az első osztályon utazhatok.
- Hozhatok valamit? - kérdezte tőlem a stewardess, kedves mosollyal.
- Egy ásványvizet. - feleltem egy óvatos mosollyal. Miután megkaptam a kért italomat, megköszöntem, hátradőlve a kényelmes székemben vártam, hogy megérkezzek az új 'otthonomba'.

Első fejezet

Sziasztok! Akkor itt is van az első rész! Remélem elnyeri a tetszéseteket és hagytok pár nyomot magatok után:)

A részek ugyanúgy vasárnaponként fognak jönni!

U.I. Nagyon köszönöm az eddigi 7 feliratkozót és örülök az ismerősöknek;)

Jó olvasást!

Anna xx.

Simple Plan - Welcome to My Life

- Gyerünk Jessy! Sokkal jobban fogod magad érezni. - mondta Miley és a kezében felém nyújtott egy kis tablettát. Hezitáltam. Még is mit szólna apa, ha ezt megtudná...? Ja, persze! Semmit, hisz már jobban érdekli az új családja, mint a saját lánya! De mégis, ha anya tudná, hogy mégis hol vagyok és mire készülök, tuti csalódna bennem! Márpedig azt nem akarom, hogy Ő csalódna, még ha nem is tudná meg.
- Nem. - válaszolom határozottan és visszatolom a felém nyújtott kezét, miközben a fejemet hevesen rázom.
- Hagyd Cyrus! - jelent meg Justin, majd felém nyújtotta a kért kólámat -amiért, megjegyzem, 30 perce ment el- és lehuppant mellém a kanapéra. A derekamnál fogva húzott magához, így én a fejemet a vállára hajtottam. Miley csak megrántotta a vállát, bekapta a tablettát vagy mit és a mellé lépő Patricknak szentelte minden figyelmét.
A buli körülöttünk csak tombolt. Mindenki a tánctéren táncolt a szuper hangos zenére. És ez csak egy átlagos buli volt Cyrus barátnőm részéről. De nem is figyeltem oda, mert Justin, a barátom sokkal jobban lekötött. Úgy bizony, Justin Bieber az én pasim, kerek 6 hónapja és senki, ismétlem, senki nem állhat közénk!
- Jól mulatsz édes? - mondta, vagy inkább kiabálta a fülembe a zene miatt.
- Megvagyok. - válaszoltam vállat vonva, majd beleittam a kólámba. Volt valami furcsa utóíze, de mivel nagyon szomjas voltam, nem foglalkoztam vele, csak gyorsan megittam.
Egy idő után furcsám kezdtem érezni magam. Olyan könnyűnek éreztem magam, mintha repülnék és minden különösebb ok nélkül nevetni kezdtem.
- Na, most már jól érzed magad? - vízhangzott a fejemben J távoli hangja, pedig itt ült melettem. Majd lovagló ülésben elhelyezkedtem az ölében és így csókolóztunk. Onnantól pedig teljes képszakadás történt...

A fejem lüktet, legszívesebben az egész napot az ágyban tölteném, de ez a fájdalom elviselhetetlen! Lassan felültem és körülnéztem. Legalább a saját szobámban vagyok, de hogy mi történt az éjszaka és hogy jutottam haza, arról fogalmam sincs. És bárhogy próbáltam gondolkozni a fejem csak hasogatott, ezért ezt az ötletet inkább elvetettem.
Óvatosan lementem a lépcsőn, majd a konyhába vezetett az utam egy kis gyógyszerért. Előkotortam a gyógyszeres fiókból egy fejfájás-csillapítót, majd egy pohár hideg vízzel le is nyeltem azt.
- Jól érezted magad tegnap? - hallottam meg hirtelen magam mögött egy hangot. Ijedtemben a hang iránya felé fordultam meg, de ez rossz ötlet volt, így azonnal a fejemhez kaptam.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem cseppet sem barátságosan.
- Gondoltam meglátogatom a lányomat. - vont vállat, majd leült  az étkező asztalhoz és egy újságot kezdett el lapozgatni. - Ha már nem veszi fel a telefont és az üzeneteimre sem válaszol. - nézett fel rám szigorúan.
- Akkor azt hiszem, hogy rossz helyen jársz. - vágtam vissza ugyanolyan hangnemben. Nem érdekel, hogy ez a férfi adott nekem életet és nevelt fel...Nem, ő nekem többé nem az apám! - Különben is, nem törhetsz be a házamba csak úgy!
- Jogilag ez még az én házam! - válaszolt higgadtan, de a hangjából nagyon jól ki tudtam venni, hogy majd szétveti a düh. - Mond csak, elmagyaráznád, hogy mégis mi ez?! - emelte feljebb és feljebb a hangját -nem megmondtam?- kérdése közben, majd a kezében lévő újságot elém dobta az asztal túlsó felére, ahol én álltam. Sóhajtva vettem fel és néztem meg. Nem olvastam el az egész cikket, de nagyrészt minden képen én szerepeltem, de néha-néha Justin is felbukkant. - Nos?
- Nem tudom mit mondjak. - rántottam vállat hanyagul. - Csak buliztunk egyet a többiekkel. - válaszoltam, majd reggeli után kutattam.
- Csak buli?! - kiabált tovább. - Te drogoztál és beállva jártál az utcán!
- Nem drogoztam! - kiabáltam már én is. Szerencsére a gyógyszer is hatott, így a fejem már nem fájt.
- Te csak ne emeld fel a hangod velem szemben! Az apád vagyok!
- Csak vér szerint. - csúszott ki a számon, de látszott, hogy ez hatott. 'Apa' úgy nézett rám, mintha gyomorszájon rúgtam volna.
- Mi lett veled Jessica? - nézett rám szomorúan, már normális hangnemben. - Anyáddal nem ilyennek neveltünk. - mintha tőrt szúrtak volna a szívembe anya említésére. Lassan 7 éve már, hogy...elment. Éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek, de tartottam magam. Elég jól kitanultam a pókerarcot, hogy elrejtsem az érzéseimet a média és az újságírók elől. Hiába, ez egy ilyen világ.
- Menj fel és pakolj. - mondta csalódottan, de mégis határozottan.
- Mi van? - értetlenkedtem. - Mégis miért?
- Mert hazamész!
- Ha nem vetted volna észre, itthon vagyok. - gúnyolódtam.
- Nem. - rázta a fejét. - Hazamész. Kanadába! - jelentette ki.
- Jó vicc, ezt már nem veszem be! - nevettem kényszeredetten. Régen, még kicsiként mindig azzal fenyegetett, hogy a nagyiékhoz küld, ha valami rosszat tettem. Megjegyzem, emiatt mindig jól viselkedtem. Szánalmas, mi?
- Nem is viccnek szántam. - nézett rám komolyan. Tényleg nem hülyéskedik, ez most halálosan komoly. - Jót fog tenni a környezetváltozás. Hidd el. - bizonygatta, de engem nem tudott meggyőzni. Teljesen felhúztam magam és ha lehet még jobban utáltam ezt a férfit, mint eddig.
- Gyűlöllek Pierre Charles Bouvier! - ordítottam az arcába és felrohanva a szobámba erősen becsapva magam után az ajtót. Azonnal az ágyamba vetettem magam és a párnámat eláztatva kezdtem keserves zokogásba.
Ja, hogy még nem említettem? Akkor most mondom, hogy a teljes nevem Jessica Bouvier és igen, az apám a híres Simple Plan énekese. És nem, higgyétek el, ez nem egy leány álom, ahogy mindenki lefesti...Szóval, az előbbi jelenetet látva annyit mondhatok, hogy: Üdv az életemben!

Előszó

Egy lány, akit magával ragadott a rivaldafény és a csillogás. Már nem tudja, hogy kiben bízhat és kiben nem.

Egy srác, aki a sötétségben él, egyedül. Nincs szüksége senkire.

De mi történik, ha ők egyszer találkoznak? Vajon tudnak segíteni egymásnak? Vagy mindkettejüket beszippantja a körülöttük lévő világ?

Barátságok születnek és mennek tönkre, szerelmek szövődnek és hullanak szét.

Vajon lesz itt egyáltalán happy end?