Hetedik fejezet

Sziasztok! Először is, sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, de a suli teljesen elveszi az időmet és az energiámat, de mivel szeretném megírni és befejezni ezt a történetet, csak annyit ígérhetek, hogy a részek elég rendszertelenül fognak jönni, de próbálok igyekezni. De tényleg, nagyon sajnálom:/

De addig is remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, bár túl sok minden nem történik benne.

Jó olvasást! Anna xx.

Csak állok itt a megállóban és a buszra várok. Ha őszinte leszek, soha nem utaztam még buszon és nem is lett volna kedvem. Be kéne szereznem egy kocsit...
Ja, hogy miért állok a buszmegállóban? Egyszerű. Tegnap Abbie nénikém azzal fogadott, amint hazaért, hogy busszal fogok járni iskolába. Semmi kérdés vagy ilyesmi. Egyszerűen leszögezte, hogy így lesz, engem még csak meg sem kérdezett! Azért azt hozzá is tehetjük, hogy lett is belőle egy kisebb veszekedésünk.
Persze beláttam, hogy máshogy nem juthatok el a suliba, de nagyon gyorsan szereznem kéne egy kocsit, mert busszal biztosan nem járok majd suliba!
Gondolataimból a busz érkezése zökkentett ki. Komótosan felszálltam és kerestem egy üres helyet. Oké, nem volt tömegnyomor, de ahhoz képest egész sokan voltak. Fogtam a fülesemet és a suliig zenét hallgattam.
Nem tudom, hogy mióta utaztam, amikor a zenelejátszómban elindult egy Simple Plan - dal. Na, ne gondoljátok azt, hogy Pierre és a bandája zenéjét hallgatom! Mert nem! Egyszerűen van ez a dal, a Gone Too Soon, ami az egyetlen, amit Pierréktől hallgatok.
Teljesen biztos vagyok, hogy anyáról szól a dal. Amikor először meghallottam, talán -de csak talán!- megenyhültem iránta, mert akkor az volt a 2.év, hogy anya meghalt és a dal tényleg nagyon jó volt...de nem változtatott a kettőnk kapcsolatán. Inkább hagyjuk!
A buszról leszállva megállapítottam, hogy csak fél óra van hátra a sulikezdésig. Így fogtam magam és egy közeli kis kávézóba mentem, hátha egy kis koffein segít felébredni.
Kifizettem a kávémat és a pohárral a kezemben letelepedtem az egyik kis bokszba. Mivel nagyjából a Miatól kapott jegyzeteket már megtanultam, ezért a saját magam írt vázlatot olvasgattam. Azt kijelenthetem, hogy a töri soha nem lesz a kedvencem.
Amikor felpillantottam és kortyoltam egy nagyot a még gőzölgő poharamból, a mellettem lévő üvegen kinézve kis híján félrenyeltem a meleg kávét. Hogy miért? Ugyanis megláttam egy kapucnis alakot, aki pontosan engem nézett hideg szemeivel. Bármennyire is meleg volt a kávézóban, kirázott a hideg, ahogy a jeges, sötét szemekbe néztem.
Komolyan, bármennyire is el akarom kerülni ezt a srácot, mindig felbukkan ott, ahol én vagyok!
Amint újra felpillantottam, már sehol sem láttam. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, de ekkor hirtelen valaki leült velem szembe.
- Mit akarsz? - morogtam kelletlenül és újra a töri füzetemnek szenteltem a tekintetem.
- Hát nem ilyen reggeli köszönésre számítottam. - hallottam a választ. - Meghallgatnál? - húzta el a füzetemet. Azonnal utána kaptam, de még így is gyorsabb volt nálam. Kelletlenül néztem rá az arcára és ugyanolyan stílusban nyújtottam ki a kezemet.
- Visszaadnád? - mutattam a füzetemre.
- Addig nem, amíg... - egy ásítás szakította félbe mondandóját. - ...meg nem hallgatsz.
Most hogy így közelebb is megnéztem, nagyon nyúzottnak és sápadtnak tűnt. Szemei alatt is sötét karikák voltak és pont úgy nézett ki, mint aki már egy nagyon jó ideje nem aludt semmit sem.
- Jó, van 2 perced, mert lassan a suliba is el kell indulni. - adtam meg magam.
- Szeretnék bocsánatot kérni az eddigi viselkedésemért. Nagyon bunkó dolog volt ez tőlem és remélem, hogy...ömmm, meg tudsz bocsátani és tiszta lappal kezdhetünk. - mondta el a kis monológját, amit teljesen olyan unott arccal mondott el, mintha egy betanult szöveget mondott volna el. Mondjuk, úgy is az volt.
- Ez szép volt. - bólintottam. - Egyedül tanultad be vagy az anyukád segített? - kérdeztem gúnyosan, mire elsötétült a tekintete és fenyegetően felém hajolt.
- Na ide figyelj. Igazából kurvára leszarom, hogy megbocsátasz-e nekem vagy sem, de azt jobb ha tudod, hogy velem nem beszélhetsz így, mert annak nem lenne jó vége. - mondta hűvösen, majd felállt, elém dobta a füzetemet és kifelé indult. Mégis hogy lehet valaki ekkora seggfej?!
Gyorsan elraktam a füzetemet, megittam a maradék kávémat és én is kifelé vettem az irányt. A hideg reggeli szél azonnal megcsapta az arcomat, így futólépésben indultam el a suliba.
Amint beléptem a kapun, Mia ugrott felém egy újabb adag tanulnivalóval. Basszus, ez a csaj nem semmi! De mielőtt bármit is kérdezhettem volna vagy mondott valamit, elment és a helyét Alyssa vette át.
- Végre, hogy itt vagy!  - mondta, majd belém karolt. - Gyere, együtt van rajzóránk!
A terem felé haladva még megláttam Davidet és szépen illedelmesen, mind a ketten egy-egy gyilkos pillantást küldtünk a másiknak.
- Hé, figyelsz? - kérdezte újdonsült barátnőm, így a tekintetemet visszafordítottam rá.
- Persze, de azért megismételnéd?
- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a híres barátaid és a pasid majd eljönnének a bulimba, ha meghívnád őket?
- Hát nem tudom, lehet, de most elég sok dolguk van. Tudod, próbák meg ilyenek.
- Ühüm, megértem. - bólintott, majd csillogó szemekkel rám nézett. - Olyan nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen híres embereket tudhatsz magad körül. Biztos nagyon hiányolhatnak!
- Aha, persze. - motyogtam, majd a tekintetemet inkább előre szegeztem. Attól eltekintve, hogy amióta eljöttem, senki nem is hívott vagy írt nekem, holott én ezt már megtettem és nem csak egyszer. Mindegy, biztos sok a dolguk és én ezt megértem, annak ellenére is, hogy egészen mást olvasok a magazinokban és az interneten. De hiszen azok csak hazugságok és pletykák...nem?

Hatodik fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de az iskola eléggé elveszi az időmet:/ Próbálok igyekezni a részekkel, de ahhoz nektek is aktivizálni kéne magatokat;)

Jó olvasást!

Anna xx.

Idegesen vágom le a táskámat az asztalom mellé, majd terülök szét az ágyamon. Pedig egész jó volt a mai napon, hisz szereztem új barátokat és az eddigi tanárok sem szörnyűek, mint amire számítottam, de az utolsó óra...!! Nem kell megijedni, nem a tanár miatt, se az óra miatt vagyok ilyen, hanem egy valaki miatt! Méghozzá, az új padtársam miatt! Igen, ugyanis a terem, ahol a kreatív írás órám van, ott vannak egyedül kétszemélyes padok! És hát ki mellé kellett ülnöm? Na várjatok, inkább elmesélem.

'Még mindig nem értem pontosan, hogy -ha már suliba íratott a tudtom nélkül- miért nem beszélte meg velem, hogy milyen tantárgyakat vegyen föl nekem?! Hogy jutott olyan az eszébe, hogy írónak állnék? Oké, hogy alig 10 évesen folyamatosan irkálgattam, de könyörgöm, soha egy megkezdett kis 'történetet' nem fejeztem be! Esküdni merek, hogy Pierre jó 8 évvel le van maradva, ha rólam van szó.
Amikor beléptem a terembe -igaz, egy kis útbaigazítással sikerült eltalálnom ide- már szinte mindenki ott volt, ugyanis amint megszólalt a csengő, mindenki a helyére ült. A többi teremhez képest itt kétszemélyes padok voltak és már mindenhol megvoltak a párok. Kivéve egy asztalnál a hátsó sorban.
- Te vagy az új diák? - hallottam meg egy hangot magam mögött. Megfordultam és elég fiatal nővel találtam szembe magam. De most tényleg, alig tippeltem meg 23-24 évesnek.
- Igen. - bólintottam.
- Először el sem akartam hinni, hogy Pierre Bouvier lányát taníthatom, de az ittléted bizonyítja, hogy nem csak képzelődöm. - de jó, egy rajongó lesz a tanárom, aki tényleg nem lehet olyan idős. Biztos nemrég fejezte be a fősulit.
- Akkor én leülök. - mutattam az üres helyre a hátsópadban.
- Biztos, hogy oda akarsz ülni? - húzta fel a szemöldökét és hirtelen olyan ellenséges lett az arca. - Mert ülhetsz máshova is.
- Igen, biztosan. - értetlenkedtem, majd megfordultam és az üres hely felé vettem az irányt. Az biztos, hogy fura ez a nő/csaj.
Amint elértem a helyemre, letettem a táskámat az asztal mellé és leültem. Erre a padtársam felemelte a fejét -eddig a karján aludt- és a kapucniját ledobva a fejéről, rám emelte  tekintetét. Basszus, Ő volt az! David.
- Szia, Jessica vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen. Nem szólt semmit, csak hideg, sötét szemekkel nézett rám, majd egy biccentés után visszafeküdt a karjára. Hmmm, ez emlékeztet valakire...
Mindegy, az óra igazából egész jó volt, még élveztem is, akár csak a franciát, de a gondolataim néha vissza-visszakanyarodtak a reptéri sráchoz és összehasonlítottam a mellettem fekvő sráccal. Mindketten ugyanúgy feketét viseltek és a kezük is be volt kötve. De biztos, hogy az nem lehet ő!
Nem sokkal óra vége felé kelt fel, amikor már mindannyian már pakoltunk és álltunk fel. És persze, amilyen az én szerencsém, amikor felvettem volna a táskámat az leesett az asztalról és minden, ami benne volt szétszóródva a földre esett. Nagyszerű!
Már mindenki kiment a teremből és a tanár is rám várt, hogy bezárhassa az ajtót. Gyorsan összerámoltam a füzeteket és beletettem a táskámba, amikor valaki a tolltartómat nyújtotta felém. Felnéztem és David álmos tekintetével találkoztam.
- Köszi. - veszem el, majd beteszem a táskámba, becipzározom és felállva a hátamra veszem. Válaszul csak megvonja a vállát.
- Amúgy David vagyok, de gondolom, hogy ezt már tudod. - mondta, majd elindult kifelé és én is gyorsan követtem őt. Az ajtóban a tanárnő elég mérgesen figyelt engem, ahogy a srác felé rohanok.
- Hé várj már meg! - kiáltottam utána, de nem figyelt, csak ment tovább. - Na! - ragadtam meg a karját, megállásra kényszerítve.
- Mit akarsz? - kérdezett vissza barátságtalanul és erősen kirántotta a kezét a szorításomból.
- Te vagy az a srác a reptérről?
- Miért?
- Szeretném tudni. - feleltem határozottan.
- Jó, igen. Most örülsz? - sötét szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.
- Miért vagy ilyen velem? Nem is ismersz.
- Nézd, van fontosabb dolgom is, mint hülye kis libákkal beszélgetni, mint te. - és nem, nem libát mondott. Majd sarkon fordult és kiviharzott az ajtón. Ekkora egy tahóval még soha nem találkoztam!'

Szerencse, hogy csak ezen az egy órán kell elviselnem! Mindegy, most jobb, ha tanulok. A jegyzetekkel az ágyamra huppantam, amint befejeztem a leckeírást és a másnapra tanulást.
Éppen a történelmet magoltam, amikor a telefonom rezegni kezdett, jelezve, hogy üzenetem jött. Nénikém írt. 'Tedd ki a szemetet a ház elé, légyszíves!' Sóhajtva felálltam, majd kimentem a hátsóudvarra. A kukának szerencsére volt kereke, így könnyedén ki tudtam gurítani a ház elé. Ilyet se csináltam túl gyakran.
- Ilyet se látni mindennap. - hallottam meg magam mögött egy hangot. Ismerős volt és nagyon nem voltam rá kíváncsi.
- Parancsolsz? - kérdeztem vissza, de tiltakozva, eszem ágában sem volt megfordulni.
- Mi az? Még annyival sem tisztelsz meg, hogy rám nézz? Apád nem tanított meg arra, hogy csak mert híres vagy még nem vagy jobb senkinél?
- És anyád nem tanított meg arra, hogy kell beszélni a lányokkal? - fordultam felé dühösen. - Egyáltalán mit csinálsz erre?
- Ahhoz neked semmi közöd. - vágta rá érzelemmentes arccal. - Mond csak, a pasid merre van?
- Ahhoz neked semmi közöd. - ismételtem mondatát, mire csak egy gúnyos nevetést kaptam.
- Gyerekes vagy.
- Te meg bunkó.
- Mondtak már rám rosszabbat is. - rántott vállat hanyagul.
- Igaz az, amit rólad pletykálnak? - csúszott ki a kérdés a számon, mire a szemei elsötétültek.
- Szállj le rólam, ha jót akarsz. - válaszolt. Pech, hogy túl kíváncsi vagyok, ezért rögtön érdekelni kezdett és ki akartam deríteni az igazságot róla...
- Nem én kezdtem el veled beszélgetni. - rántottam meg a vállam. - Csak azt kérdeztem...
- Ne kérdezz! Soha! És én sem fogok többé hozzád szólni. - jelentette ki, majd néztem ahogy elsétált. Megint.

Ötödik fejezet

Sziasztok! Akkor új résszel jelentkezek, remélem tetszeni fog;) Örülnék pár visszajelzésnek is:))

Jó olvasást, Anna xx.

- Menj a francba. - nyögök fel, miközben csukott szemmel a csörgő telefonomat kutatom az ágyam melletti komódon. Szerencsére sikeresen meglesz és azon nyomban ki is nyomom, hogy tovább alhassak. Aha, majdnem. Amint újra visszaaludnék nénikém ront be a szobába.
- Gyerünk, ki az ágyból! 20 perced van, hogy elkészülj! - húzta el a redőnyöket, majd ki is ment az ajtón. De még a lámpát is felkapcsolta, hogy biztos ne tudjak aludni.
Várjunk csak???? 20 peeerc?! Mi a franc? Ilyen állapotban, hogy készüljek el annyi idő alatt? Reggel 7:30 van!
Komótosan ültem fel az ágyban és próbáltam kicsit felélénkülni, de nem ment. Oké, először is inkább lezuhanyzom. Igen, az majd felfrissít!
Kínkeservesen ülök fel az ágyban, majd lerúgva magamról a takarót felkelek és átbattyogok a fürdőbe. Egy gyors tusolás után magam köré tekerem a törülközőt és a szekrényben keresgélve tűnődöm, vajon mit kellene felvenni az első napra. Kanadai véremnek hála a kinti 16-17 fok még semmi volt, de mivel kicsit elszoktam az ilyen időtől, ezért egy melegebb cicanadrágot vettem föl, rá pedig a kedvenc virágos szoknyámat és egy rövid ujjú felsőt, hozzá egy kardigánnal. A komódon keresgéltem az ékszerek között, hátha akad rajta valami, de nem jártam sikerrel. Végül csak egy nyakláncot találtam, rajta egy kis virág medállal, amit végül a nyakamba akasztottam. Megnéztem, hogy még mennyi időm is maradt az indulásig és kisebb büszkeséget éreztem, ugyanis volt még 5 percem. Há, ezt neked hétfő reggeli koránkelés!
Felkaptam a táskámat, amibe pár füzetet raktam a mai napra, és lementem a konyhába. Nénikém éppen kávét öntött egy termoszba, de érkezésemre rám mosolygott.
- Izgulsz? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Felültem a pultnál lévő bárszékre és egy kenyeret kezdtem el kenni lekvárral reggelinek.
- Nem. - mondtam és beleharaptam reggelimbe. Abbie nénikém felvont szemöldökkel vizslatott, a tipikus 'Engem akarsz átverni?' nézésével. - Oké, talán egy kicsit! - ismertem be. De most tényleg, ki nem félne, ha egy új suliban kezdene? Igen, átlagos gyerek bizony félne már csak a gondolattól is, de én nem! Elnyomom magamban az érzést, csakúgy, mint minden mást! Hisz én vagyok Jessica Bouvier.
- Ideje menni! - rántott vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Gyorsan bekaptam reggelim maradékát és a táskámmal követtem nénikémet a kocsiig. Beszálltunk és már indultunk be a városba. Az út alatt akaratlanul is eszembe jutott a tegnapi sötét alak, aki a házunk előtt állt és teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy engem bámult. Vajon szólnom kéne Abbie néninek a rejtélyes sötét alakról vagy ne? Hmmm, inkább majd akkor, ha ez többször is elő fog fordulni.
- Egyébként, meg kell tanulnod egyedül járnod iskolába. - szólt a mellettem lévő ülésről Abbie néni, én pedig összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Nem vihetlek suliba minden nap. - nézett rám egy pillanatra, majd újra az útra koncentrált. - Van, hogy ennél is hamarabb kell bemennem, de nagy nehezen rábeszéltem a főnökömet, hogy ma később mehessek be. Szóval ameddig ki nem találunk valamit, addig busszal kell bejárnod. - magyarázta, döbbenetemben meg sem tudtam szólalni. Hogy én? Buszozzak? Az teljességgel...! - Itt is vagyunk. - állt meg a sulival szemben. Azonnal kipattantam, mert nénikémnek sietnie kellett, és a suli felé igyekeztem. Még alig értem a suli közelébe, már valahogy éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket. Lehet, Pierre miatt -a Simple Plan kanada első számú kedvence- vagy talán azért, mert én nem egy divatos sportkocsival jöttem suliba. Mindenkit elnézve, 50-50% az esélye a feltételezéseimnek.
Mindegy, egyébként a lényeg, hogy emelt fővel, 'nem érdekel'-felfogással sétáltam be a suliba. Az órarendemet tanulmányozva próbáltam rájönni, hogy pontosan hol is van a terem, ahol dupla francia órám lesz. Aha, de ha nem találom meg a termet...
- Tessék, ezek az első anyagok. - nyomott valaki a kezembe, egy nagy halom papírt. Felnézve nem is lepődtem meg, hogy Mia állt előttem unott arckifejezéssel. Még egy 'köszönöm'-öt sem hagyott kimondani, meg is fordult, hogy hagyjon engem. Várjunk csak...
- Mia várj! - szóltam utáni. Hangomra megtorpant és érdeklődve fordult felém, amolyan 'Mi van már?' nézéssel. - Meg tudnád mondani, hogy hol van ez a terem? - mutattam neki az órarendemet, amit kikapott a kezemből és gyorsan átfutotta. Végül megrökönyödve nézett fel rám.
- Közös franciára járunk. - mondta ki sóhajtva. Az most miért baj? - Tudsz egyáltalán franciául? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Igen, bár elég régen beszéltem már. Lehet, kicsit be vagyok rozsdásodva. - próbáltam viccre fordítani, de láthatólag nem jött be neki, mert ugyanolyan semleges arccal nézett rám. - Ööö, megkérdezhetem, hogy miért baj ez?
- Majd kiderül. - rántott vállat, majd fölfelé igyekezett a lépcsőn, majd visszanézett rám. - Nem jössz? - forgatta meg a szemét. Hát, az biztos, ezzel a csajjal egyáltalán nem leszünk öribarik.
Felérve a terembe, Mia azonnal elfoglalta a helyét, az egyszemélyes padokban. Elnézve a kis csoportot -nem voltak túl sokan, max 9-10 ember volt itt- akik szintén a helyükön ültek és a közelükben ülőkkel beszélgettek, nem is vettek észre, ezért csak fogtam magam és leültem egy üres helyre. Hogy még sem nézzenek totál antiszociálisnak, a Mia melletti padba ültem és a becsöngő előtt a tőle kapott papírokat nézegettem. Mit ne mondjak, elég komolyak voltak és ezek még csak az elsők!
Pontban becsöngőkor megérkezett a tanár is barna haja kontyba volt kötve és szemüveget hordott. Nem tűnt túl öregnek, 35 éves lehetett max-. Kedves volt, de a bemutatkozást sem hagyhattam ki és persze franciául. De egyébként elég jó volt az óra, még kicsit sajnáltam is, hogy hamar vége lett. A következő órák gyorsan elteltek, mint a töri, matek, irodalom. Aztán jött az ebédszünet...
Persze, nem számítottam 5 csillagos éttermi ételre, igazából egészen elfogadható ételt kaptam a tányéromra. Már éppen, hogy kerestem volna egy szabad helyet, amikor egy lány lépett elém. Hosszú, szőke haja keretezte az arcát, kék szemeivel végigmért.
- Te vagy az új lány? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen. - bólintottam.
- Ismerős vagy nekem... - gondolkozott, majd hirtelen felcsillant a szeme. - Úristen!!! Te vagy Justin Bieber barátnője!! Jessica Bouvier, Pierre Bouvier lánya.
- Aha. - bólintottam megint. - És te vagy...?
- Ó, bocsika, Alyssa vagyok. A pom-pom csapat kapitánya. De gyere - karolt hirtelen belém. - bemutatlak a többieknek, akik fontosak. Nehogy véletlenül a rossz társaságba keveredj. - vezetett egy asztalhoz, ahol a focicsapat -mármint csak tippeltem, hogy azok, ugyanis mindnyájan ugyanolyan dzsekit viseltek- és a pom-pom csapat többi tagja volt, mind egyenruhában, ahogy a mellettem lévő Alyssa is. - Srácok! El sem tudjátok hinni, hogy ki lett az új diák és egyben csapatunk legújabb tagja! - kezdte a bevezetőt. - Ő itt a híres Jessica Bouvier!
- Sziasztok. - varázsoltam egy csodás, elbűvölő mosolyt az arcomra.
- Jessica, ők itt a legjobb barátnőim, Alicia - mutatott egy barna hajú lányra. - és Adriana. - majd a szőke kissé barna árnyalatú hajú lányra, aki Alicia mellett ült. Aztán persze bemutatott a többi lánynak és a fiúknak is, de olyan gyorsan mondta a neveket, hogy nem is tudtam őket megjegyezni. Majd talán később megkérdezem, ha beszélni is tudok majd velük.
- Alyssa! - szólt, azt hiszem Adriana, a mellettem ülő lánynak, aki nagyban beszélt hozzám, főként a mostani divatról. Láthatólag nem tetszett neki, hogy félbeszakították a mondandóját, mert mérgesen fordult barátnője felé. Látszólag nem érdekelte Alyssa mérges tekintete, ugyanis csak a bejárat felé biccentett és újra a telefonjának szentelte a tekintetét. Több se kellett a mellettem ülő lánynak, amit oda fordította a tekintetét a mérge elszállt, a szemei felcsillantak és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást és kíváncsian Alyssa tekintetét követve fordultam abba az irányba. Nem láttam semmi érdekeset, ezért értetlenkedve fordultam vissza.
- Mit nézel ennyire? - kérdeztem.
- Inkább kit. - röhögött fel az egyik srác, de értetlen tekintetemet látva mögém bökött. - Davidet.
- Kösz, sokat mondtál. - forgattam meg a szemem.
- Most biztos elhívom randira! - állt fel mellőlem Alyssa és elindult. Az ebédlő egy távoli részébe. Majd megállt az egyik asztal mellett, ahol egy srác ült lehajtott fejjel és az ebédjében turkált. Fekete bakancs, nadrág és kapucnis pulcsi. De hogy még véletlenül se üssön el, fekete haja előre lógott, de a mellé érkező lány miatt kénytelen volt felnézni rá. Mégis, az én szemem a bekötözött kezén állapodott meg, amit láttam már valahol. És nem máshol, mint a reptéren a kávés pultnál! Nem, biztos, hogy nem lehet ugyanaz a srác!
- Mi a baj Jessica? - rántott vissza Alicia hangja.
- Semmi, csak...azt hittem, hogy találkoztam már azzal a sráccal. - ráztam a fejem, amikor Alyssa újra visszaült mellém.
- Csak nem megint dobott? - röhögtek fel a fiúk.
- Engem senki nem szokott dobni! - vágott vissza a lány emelt fővel. - Majd ő is belátja, hogy jók vagyunk együtt!
- Mégis ki ez a David? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Hogy mégis ki az a David?! - nézett elkerekedett szemekkel rám Alyssa. - Csak a világ leghelyesebb pasija! Név szerint: David Black. - a vállam felett a srácra néztem, majd vissza új 'barátnőmre'. - Ne már! Tudom, hogy nem egy Justin Bieber, de most mond meg, hogy nem helyes!
- És egyáltalán tudsz róla valamit? - ráncoltam a szemöldököm. Az egy dolog, hogy helyes, de honnan tudja, nem egy seggfej-e.
- Nem. - rántotta meg a vállát. - Elég titokzatos srác és ez tetszik!
- Azonban... - tette el a telefonját Adriana és felém nézett. - Vannak bizonyos pletykák.
- Milyen pletykák? - lettem kíváncsi.
- Azt beszélik, hogy a szülei alkoholisták, de a tudatmódosító szereket sem vetik meg.
- Ugyan, én azt hallottam, hogy az a apja prostikat futtat.
- Ezek csak hülye feltételezések! - vágott közbe Alyssa, de csak tovább folytatták.
- Én azt hallottam, hogy az apja drogot árult, de amikor elkapták volna, megölt 2 rendőrt és megszökött az országból. - sok és ehhez hasonló feltételezést soroltak fel egészen a csöngőig. És hogy van-e alapja mindennek? Fogalmam sincs, de most nincs is időm ezen gondolkozni, mert -Pierrenek hála- rohannom kellett kreatív írás órára.

Negyedik fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami remélem tetszeni fog nektek és hagytok véleményt is;)

Jó olvasást!

Anna xx.

- És ha csak mondjuk neki, hogy suliba járok? Megígérem, hogy nem fogok sumákolni! - már könyörgök a nénikémnek, hogy ne kelljen ebbe a suliba járnom. Igen, ugyanis már kora reggel -7 órakor!- lerántotta a takarót rólam és a sötétítőket elhúzva hagyta, hogy a nap reggeli sugarai a szememet bántsák. Normális diákok szombaton még alszanak, de Pierre miatt, ma be kell iratkoznom a suliba!
Igaz, ez valami új elit -megjegyzem, amerikai- iskola, ahova a tehetős szülők a gyerekeiket íratják, azzal a reménnyel, hogy majd viszik is valamire...basszus, ez úgy hangzott, mintha én is egy reménytelen gazdag gyerek vagyok! Tisztázzuk, én még csak nem tudtam kitalálni, hogy mihez is kezdjek a suli után!
- Sajnálom, de ezt nem tehetem meg. - felelte határozottan Abbie néni. Az igazgatói iroda melletti széken ülünk és várjuk, hogy az igazgató végre fogadjon minket.
Amúgy elnézve, nem tűnik olyan rossz sulinak, de ki tudja, hogy milyen ez az egész belülről? Mint az a mondás, amit mondanak: 'Kívül szép, de belül rohadt'. És én egy ilyen iskolába fogok járni? Máris utálom...bár ki az, aki szeret iskolába járni?
- Mr. Heartman most már fogadja önöket. - szólt ki egy nő, aki biztos az asszisztens lehetett vagy az igazgatóhelyettes. Nem tudom és nagyon nem is érdekel.
Felálltunk a székünkről és követtem nénikémet az igazgató irodájába. Nem volt olyan nagy szám, de mégis elég tágas volt. Maga az igazgató egy nagy asztal mögött ült nagy, kényelmesnek tűnő bőrszékben. Nem tudtam volna megsaccolni a korát, mert a félig már kopasz feje nem segített benne. Éppen telefonált, de az érkezésünkre ránk emelte a tekintetét és az asztal előtti székekre mutatott, mint 'Foglaljanak helyet.' Amint helyet foglaltam kicsit jobban szemügyre vettem ezt az igazgatót. A szemei alatt sötét karikákat véltem felfedezni és néhol már ráncok gyülekeztek az arcán. Ééés, tweed zakót viselt. Erről rögtön eszembe jutott az Így jártam anyátokkal egyik jelenete...oké, mindegy, ez nem ide tartozik.
- Bocsánat, de ez fontos volt. - tette le a telefont, majd kezeit összekulcsolva az asztalán nézett végig rajtunk -meglepően sokat időzött a mellettem ülő nénikémen- majd elővett pár papírt. - Tehát, az édesapjával már megbeszéltünk nagyjából mindent, önöknek már csak alá kell írniuk a papírokat. - nyomta az orrunk alá őket egy tollal egyetemben. Először Abbie nénikém írta alá ott, ahol kellett, majd kelletlenül, de én is ráfirkantottam a nevemet -Abbie elég csúnyán tud nézni, ha kell-.
- Akkor hivatalosan is üdvözlünk iskolánkban! A könyveidet csak a jövőhéten veheted át, de addig is használhatod az iskolai könyvtár könyveit. És itt van az órarended. - nyújtotta át. Ránézésre nem volt túl sok, szerintem tűrhető lesz, de majd minden később derül ki.
- Elnézést, de azt még mindig nem tudom, hogy pontosan hogy hozhatom be a lemaradásomat. - szakítottam félbe az igazgató és nénikém beszélgetését.
- Ezt az édesapja is megemlítette -miért így nevezi Pierret?- ezért az egyik legjobb diákunkat tudom neked ajánlani, hogy behozd a lemaradásodat.
Amint ezt ki is mondta, abban a pillanatban nyílt is az ajtó és egy lány lépett be rajta. Egyszerű farmert viselt egy pulcsival és a lábán bakancsot viselt, a vékonyabb fajtát.
- Kedves Jessica Bouvier, hadd mutassam be éltanulónkat, az iskola büszkeségét, Mia Angelicot. - mutatta be nekem a lányt. - Mia, kérlek segíts Bouvier kisasszonynak beilleszkedni és felhozni a tanulmányait. - a lány, ezek szerint, Mia kifejezéstelen arccal állt, majd végül bólintott. Elnézve, nagyon fáradtnak tűnt és minél hamarabb szabadulni akart innen. Megértem, én sem a suliban tölteném a szombat reggelt.
- Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk. - mondta az igazgató, majd kifelé terelgetett minket. - Ha bármi kérdés merülne fel, nyugodtan forduljon hozzám. - mosolygott...Abbie nénire.
- Köszönjünk. - mosolygott nénikém udvariasan, majd már ki is rohant, hogy a csörgő telefonját felvehesse. Én is örültem, hogy már kint is lehettem az irodából, majd a mögöttem lévő lányhoz fordultam, aki a telefonját nyomkodta folyamatosan.
- Akkor pontosan hogy és mikor kezdhetjük el a tanulást? - kérdeztem, de felmutatva a mutatóujját, csendre intett. Hát oké.
- Figyelj, nekem annyira nincs ehhez kedvem, mint neked. - kezdte el, én meg nem bírtam megállni döbbenet nélkül. Ennyire látszik rajtam? - Tehát, minden nap adok egy másolatot a jegyzeteimből és vagy megtanulod vagy nem. Ha kérdésed van, akkor kérdezz, de nincs időm arra, hogy még téged is belepasszírozzalak az időmbe. - közölte a tényeket. - Akkor jó így?
- Nekem megfelel. - rántottam meg a vállam. Igaza van, semmi kedvem ehhez az egészhez, de Abbie néni hisz bennem, szóval a magam erejéből akarom megtanulni az anyagokat! Nem vagyok már kislány.
- Jessica, be kéne bennem az irodába, de ha kell, még gyorsan haza tudlak dobni. - állt meg mellettem Abbie néni is. - Ha lehet, gyorsan döntsd el.
- Ha tényleg bele fér, akkor hazamennék. - bólogattam, hiszen még ki akartam pakolni a szobában.
- Akkor indulás! - megfordult és már kifelé is vette az irányt. Gyorsan én is a nyomába eredtem, de még a vállam felett elköszöntem Miatól.
- Majd hétfőn találkozunk. - szóltam és még gyorsan intettem is egyet. Választ nagyon nem vártam, csak nénikémet akartam utolérni. Nem igaz, hogy ilyen gyors a magassarkújában!
A parkolóban szerencsére utolértem és egyszerre szálltunk be a kocsiba. Abbie nénikém valóban rekordsebességgel vitt haza. Amint kipattantam a kocsiból, már ment is.
Felsétáltam a bejárati ajtóig, majd a kulcsom után kezdtem kutatni, amit még reggel adott nénikém. Bár olyan kómás voltam, hogy csak simán bevágtam a táskámba, amit vittem.
Miközben még mindig a kulcsomat kerestem, a járdán megláttam valakit. Lehajtott fejjel ment a járdán, kapucnija az arcába volt húzva. Fekete farmert, bakancsot és pulcsit viselt. A kezeit a pulcsija zsebébe süllyesztette és csak ment egyenesen.
Nem, az kizárt, hogy ő pont az lenne, aki olyan bunkón viselkedett velem a repülőtéren még Los Angelesben.
Szerintem megérezhette, hogy figyelik -vagyis figyelem- mert a tekintetét hirtelen felém fordította. Persze, a napszemüvege most is rajta volt. A jobb szemöldökét kérdőn felhúzta, mintha az mondaná, hogy: Mit bámulsz?
Szerencsére ebben a pillanatban a kezeim közé fogtam a kulcsokat és minél gyorsabban kinyitottam az ajtót, bemenekültem rajta.
Levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátomat és a szobámba vettem az irányt. Furcsának kéne tartanom, hogy a ruhák eltűntek a szekrényekből, de minden más itt volt? Végül is, nekem mindegy volt, mert én csak ruhákat hoztam -ékszereket nagyon nem is hordtam, kivéve ha Justin vett nekem valamit- amiket szerencsére gyorsan ki is pakoltam. A bőröndöket a nagy szekrény aljára raktam és késznek is nyilvánítottam a pakolást. Max egy kis portörlés fér rá a polcokra, de azon kívül minden tökéletes.
Mivel nem tudtam most mit csinálni, fogtam egy könyvet és az egyik ablak párkányára ülve, ami direkt ki volt párnázva ülés céljára, olvasni kezdtem.
Egészen addig olvastam, amíg a ház előtti lámpa pislákolni nem kezdett. Felemeltem a tekintetem a könyvemről és a nem messze lévő várost bámultam. Kicsit talált hasonlított Los Angelesre, amit szintén sokszor néztem a teraszról. Annyira szeretem nézni a kivilágított várost és a mozgó fényeket, amik az autók fényszórói.
Azonban a szemem sarkából egy fekete alakot láttam meg a házunk előtt. A lámpa árnyékot vetett az arcára, de a kapucni a fején sem segített, hogy láthassam. De azt biztosra kivehettem, hogy engem nézett. És ez egy kicsit meg is ijesztett. Imádkoztam, hogy ne lásson, de mivel égett a szobában a lámpa és én itt ültem az ablaknál, elég nehéz volt nem észrevenni.
Végül megrázta a fejét és elsétált, a város irányába.

Harmadik fejezet

Sziasztok! Új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog nektek és elmondanátok a véleményeteket. Jó olvasást!

Anna xx.

Tanácstalanul állok a repülőtér előtt, a járdán, immár minden táskámmal. Már vagy 20 perce, hogy itt vagyok, de még mindig nem jött meg. Ja, hogy kicsoda? Hát a nénikém, Abbie néni.
Igen, Pierre nem is akárkihez küldött! Bár azt hozzá kell tenni, hogy Abbie néni anyám húga, de a temetés óta nem is találkoztam, illetve beszéltem vele. Évente kaptunk tőle egy kártyát Karácsonyra, de ennyi.
Most viszont itt vagyok, kétségek között, hogy vajon a nénikém mennyit is változott. Mert tényleg nem tudom, hogy vajon ugyanúgy néz-e ki, mint régen, mert 7 év az nagyon sok idő.
- Jessica? - hallottam meg a nevem, mire balra fordultam, ahonnan a hang jött és megláttam a hang tulajdonosát. Mit mondhatnék, Abbie nénikém nem is változott sokat, maximum annyival, hogy a haja hosszabb lett. Nagynéném megszüntette a közöttünk lévő távolságot. - Te jó ég. Igazi nő lettél! - nézett végig, majd...legnagyobb meglepetésemre egy nagy ölelésbe vont. Habár eléggé meglepett vele -csakúgy, mint amikor Pierre csinálta ugyanezt- de azért mégis jól esett. És most nem voltam olyan esetlen, ezért a testem mellett lógó kezeimet nénikém hátára simítottam, míg a fejemet a vállán pihentettem.
Kétségtelen, hogy Abbie nénikém a kedvenc és egyetlen nagynéném. Ha esetleg anyáékkal volt bajom, bármikor felhívhattam, akár az éjszaka közepén is. De ez a kötelék is megszűnt, amikor anya...tudjátok.
- Gyere, menjünk haza. - engedett el és felvette a 2 kisebb táskámat, majd elindult velük a parkoló felé. Megfogtam a nagy bőröndöm és magam után húzva igyekeztem beérni Abbie nénit.
Egy kis séta után megálltunk egy autónál, ami gondolom az övé volt. A csomagtartóba helyeztük a csomagjaimat, majd én elfoglaltam az anyósülést, nénikém pedig a volán mögé ült és indultunk is haza.
Haza. Egész úton ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Mégis, ki határozza meg az otthonunkat? Különben is, én úgy tudom, hogy az otthon ott van, ahol lakok. Abban a nagy, üres házban.
Igen, ugyanis, amint betöltöttem a 18-at átköltöztem Pierretől és az új családjától a régi házunkba. Legalább ennyivel közelebb tudom érezni magamhoz anyát.
- Megjöttünk. - zökkent vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Kiszálltam a kocsiból és csak az előttem lévő házat bámultam. Szép, gondos kert virágokkal és ápolt fűvel. Egyszerű, kis családi ház volt, de nekem még így is előhozott egy csomó emléket. Mint amikor még itt laktunk és Pierre meg a banda nem voltak híresek. Jó volt itt felnőni egy ideig, de aztán befutott a Simple Plan...
- Egyedül laksz itt? - csúszott ki a számon a kérdés. Úgy tűnik, ma minden ilyen kínos kérdés csak úgy kiszalad a számon.
- Hát, igen. - vont vállat a nénikém. - Kicsit fel is kell újítani, mert szívem nincs eladni, hisz ahogy a nagyi mondta: Ez a ház már sok évszázada a családé. - óóó, igen, a nagyi kedvenc mondata. Ha 10-szer nem mondta el nekem egy nap, akkor egyszer sem.
- Igen, emlékszem. - mondtam halkan. Anya és Abbie néni szülei már sajnos nincsenek. A nagypapa még a születésem előtt meghalt, a nagyi meg 2 évvel anya halála előtt.
- Gyere, van egy meglepetésem. - fogta meg a kezem és húzott fel az emeletre, majd megálltunk az egyik ajtó előtt. - Ha nem akarod, akkor nem muszáj itt aludnod. Apáddal már beszéltünk erről...
- Először mutasd meg, majd én eldöntöm, hogy jó-e vagy sem. - vágtam a szavába.
- Rendben. - sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót és előreengedett engem. A redőnyök le voltak húzva, de nem is kellett nagyon fény, hogy rájöjjek, pontosan kinek is a szobájában vagyok. Az ismerős illat azonnal az orromba szökött és könnyek jelentek meg a szememben. Ez volt anya régi szobája. - Gondoltam jó ötlet lenne, hogy itt fogsz addig lakni, de ha nem, akkor az egyik vendégszobában is alhatsz, ha akarsz. - hadarta el egy szuszra, de én csak a nyakába ugrottam.
- Nem. Ez tökéletes. - motyogtam és szerintem egy-két könnycsepp is végig folyt az arcomon. Gyorsan el is tüntettem a nyomait. - Köszönöm Abbie néni.
- Hívj inkább Abbie-nek. A nénizés annyira öregít. - nevetett fel óvatosan. - Szóval, akkor felhozzuk ide a cuccaidat, majd lent a nappaliban átbeszélünk pár szabályt. Rendben? - nézett rám szigorúan és már egyáltalán nem a kedves, jó fej Abbie nénikém állt előttem.
- Rendben. - bólintottam. Mi mást tehettem volna? Ha őszinte leszek, kicsit megijedtem ettől az arcától. Még soha nem mutatta ezt az oldalát, ha nála voltam.
Kis ügyetlenséggel ugyan, de sikeresen felhoztuk a cuccaimat a szobába, majd ahogy nénikém mondta, a nappaliban a fotelben vártam, hogy Abbie is megérkezzen.
Ahogy hallottam, éppen a konyhában ügyködik valamin, ezért én kihasználtam az alkalmat és körülnéztem a kis nappaliban. Nem is változott annyit, mint amit gondoltam. A kis otthonos nappali, tele a régi bútorokkal, képek mindenhol a családról. A kis kandalló, ahol Karácsonykor a tűzben mályvacukrot sütöttünk Pierrerel -persze, titokban és együtt vártuk a Mikulást...hmmm, a gondtalan évek!-. Azonban az egyik képem megakadt a szemem. Felálltam a kanapéról és a kandalló felett lévő párkányhoz léptem, majd leemeltem a bekeretezett képet. Olyan 4 éves lehettem és egy kis rózsaszín ruha volt rajtam, mert anyának egy barátnőjének az esküvője volt, szóval mind a hárman eléggé ki voltunk csípve. De mindezek mellett ez volt az egyik kedvenc képem. Pierre a karjában fogott engem és anya mellette volt, úgy hogy így én voltam kettejük között. Mindketten az arcukat az arcomhoz nyomták 2 oldalról és mindannyian vigyorogtunk. Hiányozik a régi életem.
- Teát csináltam, ha nem baj. - hallottam meg hirtelen magam mögött Abbie néni -hiába, a fejemben örökké 'néni' lesz- hangját. Villámgyorsan fordultam meg és rejtettem a képet a hátam mögé, magam sem tudom, hogy miért. Nénikém letette a tálcát a kis asztalra, majd érdeklődve nézett rám és félrebillentve a fejét a hátam mögött dugdosott képre meredt. Vagyis azt nem tudom, hogy tudja-e hogy ez a kép. - Nem kell dugdosnod a képet, az nem bűn, ha levetted a helyéről, hogy megnézhesd. - mosolygott rám kedvesen. Huh, gyorsak a hangulatingadozásai. - Na, mutasd, melyik volt. - nyújtotta a kezét, én pedig lehajtott fejjel, akár egy kisgyerek mikor a szülei leszidják, ha rosszat csinál, átnyújtottam a bekeretezett képet nénikém kezébe. - Anyádnak is ez volt a kedvence. - mondta, majd ahogy felpillantott rám, a szeméből könnyen kiolvashattam a szomorúságot. Hisz 7 éve, én az anyukámat veszítettem el, míg ő a testvérét, akivel nagyon jó viszonyuk volt. Naponta beszéltek hol telefonon, hol Skypon. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna.
Nem szomorkodtunk sokáig, ugyanis nénikém gyorsan felvette a szigorú szülő arcát. Remek.
- Tehát - kezdett bele, miután újra helyett foglaltunk a díványon és a bögrémet a kezemben fogva vártam, hogy Abbie nénivel tisztázzuk a szabályokat. - Nem akarom kétségbe vonni, hogy a szüleid rosszul neveltek és lehet, hogy ezeket nem szoktad csinálni, de jó, ha előre tisztázzuk ezeket. Szóval nincs se pia, se drog ebben a házban. Tudom, hogy hamarosan 18 leszel és a mai fiatalok sem buliznak alkohol nélkül, de szeretném ha tudnád mi is az a mérték.
- Egyiket sem szoktam csinálni. - ráztam a fejem tiltakozóan. Oké, néha talán iszok, de az is csak egy-két korty szokott lenni, mégis a legutóbbi buli még mindig nem volt tiszta. Nem vettem be semmit sem és csak azt a kólát ittam meg, amit még Justin hozott nekem. Várjunk csak...Neeem, Justin soha nem tenné, hisz szeret.
- Elhiszem. - mosolyodott el, de valahogy nem volt túl hihető. - És ha lehet, ne legyenek itthon nem kívánt meglepetések. Mint egy buli, vagy egy meztelen srác a konyhában...
- Abbie né...vagyis Abbie, te hallod is, hogy mit mondasz? - néztem rá értetlenül és dühösen. Ne már, hogy ilyeneket feltételez rólam! Azt hittem, hogy ismer! - Nem vagyok egy drogos-piás-bulizós tinédzser! - azt hiszem az utolsó nem igaz már, de mindegy is. - Mellesleg, ha kell, mindig szólok ha bármilyen programot is terveznék, oké?! - ittam a teámból, ami egy kicsit megnyugtatott. Erdei gyümölcsös, az egyik kedvencem.
- Rendben. - bólintott beleegyezően. - Azt hiszem több most nincs, szóval, ha akarsz kicsomagolhatsz, de holnap el kell velem jönnöd beiratkozni a suliba...
- Mi??? Milyen suli? - meredtem nénikémre elképedten.
- Apád nem mondta? - húzta össze a szemöldökét. - Szeretné, hogy amíg itt vagy iskolába járj, ha már a magántanulás nem nagyon jött be. - nézett rám szemrehányóan, nekem meg hirtelen olyan érdekes lett a kezemben lévő bögre.
- De már szeptember vége van. - motyogtam. - Lehet, nem tudnám behozni az 1 hónap lemaradást! - tiltakoztam, láthatóan sikertelenül.
- De ismerlek és tudom, hogy sikerülni fog. - nézett rám és egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában. Ettől kicsit jobb kedvem lett, hogy hisz bennem. - És nincs más választásod. - tette hozzá. Aucs! Mint egy pofon.
- Ha nincs más, akkor én most inkább lefeküdnék. A repülőút kicsit lefárasztott. - szabadkoztam, amikor megittam a teámat.
- Rendben. - bólintott. - Jó éjt.
- Jó éjt. - mondtam, majd felszaladtam a lépcsőn, be az új szobámba. Előkerestem a pizsimet az egyik táskámból, majd a mellettem lévő fürdőt foglaltam el. Egy gyors tusolás után már az ágyban is voltam és itt, anya régi szobájában, úgy éreztem, hogy közelebb érzem magamhoz, mint 7 év alatt bármikor.

Második fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Remélem tetszeni fog:) Mást nem tudok mondani...vagyis hogy élvezzétek ki az utolsó hetet a nyárból!

Jó olvasást!

Anna xx.

Otthon. Jelentése: az a hely, ahol a család boldogan él. Segítik, támogatják és odafigyelnek egymásra - nekem már idegen ez a szó.
Amióta anya meghalt...közel 7 éve, minden teljesen megváltozott. Még ma is teljes egészében emlékszem arra a bizonyos napra, amikor...nem, nem fogok sírni...na jó, talán mégis.

'11 éves voltam és anya nem jött haza az este. Mondjuk, annyira először nem aggódtam, mert mondta, hogy későn jön haza, de amikor még másnap reggel sem jelentkezett...éreztem, hogy valami nem jó. Apa már a rendőröket is hívta volna, amikor pont csöngettek. Boldogan és megkönnyebbülten rohantam ajtót nyitni, mert azt gondoltam, anya biztos megint itthon hagyta a kulcsait. Néha kicsit szétszórt volt. Azonban, amikor kinyitottam az ajtót, a küszöbön nem anya várt mosolyogva, hanem egy rendőr.
- Szia, apukád itthon van? - hajolt le hozzám egy kicsit. Mire bármit is tehettem vagy mondtam volna, apa megjelent mögöttem és kezet fogott a rendőrrel.
- A feleségéről jöttem értesíteni. - közölte monoton hangon.
- Hol van? Történt vele valami? - kérdezte apa aggódóan, én pedig minél jobban hozzábújtam. Valami azt súgta, hogy nem valami jó hírt fog közölni.
- Néhány órája találtuk meg az egyik út melletti árokban. A kocsi fel volt borulva...
- Ugye nem...? - motyogtam halkan apa pulcsijába és csak reménykedtem, hogy nem azt fogja mondani, amit sejtek.
- Sajnálom. Szerencsétlen baleset volt. - és ez volt az a pillanat, amikor nálam eltört a mécses. Nem, ez egyszerűen nem történhet meg!'

A legszörnyűbb dolog pedig csak ezután jött, ugyanis képeket mutattak nekünk a baleset helyszínéről. Igaz, nekem nem kellett/szabadott látnom, de túl makacs voltam.
Máig nem derült ki, hogy igazából mi okozta a balesetet. Volt olyan találgatás, hogy anya vezetés közben kereshetett valamit -aminek amúgy kicsi az esélye, mert nagyon szabálytisztelő volt- és az autó kicsúszhatott az irányítása alól. De lehet, hogy egy másik autó talán veszélyesen vezetett, mert másik autógumi nyomait is találtak az úton, a baleset helyszínén. De sose találták meg a nyomokhoz tartozó autót. A 'nyomozást'/'helyszínelést' vagy mit lezárták, anya pedig elment. Végleg.
- Kicsim, megérkeztünk. - zökkent vissza a valóságba Pierre hangja. És valóban, kinézve a kocsi ablakán megpillanthattam a repülőtér bejáratát.
Igen, amikor tegnap azt kijelenthette, hogy 'haza' megyek, azt tényleg komolyan is gondolta. Ugyanis délután pár bőrönddel és dobozzal érkezett hozzám. Értitek? A saját apám képes elküldeni egy másik országba, ahol kb. 6 éve nem is jártam!
- Még most sem értem, hogy minek kell elmennem. - morogtam. - Teljesen jól vagyok. - ráztam a fejem hitetlenül, mert még mindig nem tudom elhinni ezt az egész hülyeséget.
- Nézd kicsim, - sóhajtott az előttem álló férfi. - Tudom, hogy most utálsz -hohó, az nem kifejezés!- de hidd el, jót fog tenni a levegőváltozás. Már nem csillog úgy a szemed a boldogságtól, ahogy régen - simította a kezét az arcomra...vagyis ezt akarta volna, de elrántottam a fejem mielőtt hozzám ért volna. - Hidd el, anyád is azt akarná, hogy boldog légy.
'Ha anya itt lenne, erre az egészre nem lenne semmi szükség.' - mondtam ki magamban. És mennyire igazam is van benne! Hisz, ha anya még élne, akkor Pierrenek se lenne új családja és minden olyan lenne, mint régen.
Pierre már a bőröndjeimet vette ki a csomagtartóból és már indultunk is be a repülőtérre, amikor észrevettem, hogy egyre több embernek feltűnt, pontosan ki is van mellettem. Nagyszerű!
- Ömm, lehetne, hogy egyedül menjek be? Nem vagyok kisgyerek és szeretnék minél kevesebb rajongóddal találkozni. - mondtam érzelemmentes hanggal. Hiába, hogy baromira haragszom rá ezért az egész hülyeségért, nagyon jól esik, hogy legalább ennyi időt velem tölt!
- Persze, megértem. - erőltetett egy mosolyt az arcára, de láttam rajta, hogy nagyon is bántja, hogy lényegében az kértem, hogy húzzon el. - Vigyázz magadra. - ölelt magához, engem pedig ez olyan váratlanul ért, hogy gyakorlatilag lefagytam. Utoljára 6 éve ölelt meg, úgyhogy el tudjátok hinni, hogy ez mennyire megdöbbentett.
Lassan emeltem fel a kezemet és elég furcsán öleltem át. Majd elkezdtem ütögetni a hátát, jelezve, hogy elengedhet.
- Minden sokkal jobb lesz így, majd meglátod. - súgta még utoljára a fülembe, majd egy puszit nyomva a homlokomra elengedett. Beszállt a kocsiba, majd egy utolsót intve elhajtott a kocsival.
Egy ideig néztem a távolodó kocsit, majd egy nagy sóhaj után megfogtam a nagy bőröndömet és a két kisebb táskámat, beindultam a reptérre.
Belépve az ajtón pontosan az fogadott, ami egy átlagos reptéren. A megérkezők minél hamarabb ki akartak jutni a mögöttem lévő kijáraton, míg az utazni kívánók pedig a bőröndöket húzva maguk után járkáltak fel és le, miközben alig pár másodpercet szenteltek a kivetítőre, ami a repülők indulását mutatták és a kapujukat.
Egy kis keresgélés után megtaláltam az enyémet. Két óra múlva indul a D kapuból. Magam után húzva a bőröndömet indultam el, hogy becsekkoljak. És mi a legjobb ilyenkor? Hát persze, hogy a sor. Ami most is nagyon hosszú volt. Áh!
Beálltam az egyikbe, ami egészen gyorsan is haladt. Gyorsan elintéztem ezt is és már mehettem is a váróba, hogy majd a gépemre is felszállhassak. A nagy bőröndöt leadtam, hogy azt a gépre tegyék fel és először egy közeli kis kávézó felé vettem az irányt, a napi koffein-adagomért.
- Egy tejeskávét, kérem. - mondtam a lánynak a pult mögött. Amíg vártam a kért italomra, felültem a kis bárszékre. Amint elém rakta a gőzölgő italt, a mellettem lévő székre is felült valaki.
- Egy fekete kávét. - mondta mély hangján az illető. Az arcát nem láttam, mert fekete kapucnija teljesen eltakarta az arcát. Az sem segített, hogy oldalról sem láttam rendesen. Viszont óvatosan végigmértem. Egy fekete cipő volt rajta, fekete nadrággal, de a tekintetem így is a fáslival bekötözött kezére tévedt.
- Mi van a kezeddel? - csúszott ki véletlenül a számon, amit csak a fejemben tettem volna fel.
- Nincs közöd hozzá, baszd meg! - felelte, mikor felém pillantott. Még idebent is egy fekete napszemüveg volt rajta. De még mielőtt bármit is visszaszólhattam volna, elvette az immár elkészült kávéját és leszállva a székről elsétált.
- Bunkó paraszt. - morogtam az orrom alatt. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de azért nem kell ilyen tahó módjára viselkednie!
Inkább fogtam a kávémat és a terminálba mentem és ott leültem egy székre. Bedugtam a fülembe a fülesemet, de a zenét nem indítottam el -így nagy valószínűséggel nem fognak hozzám szólni- és elővettem a könyvet, amit erre az utazásra hoztam.

A repülőn először a kézi táskáimat pakoltam fel a felettem lévő tartóba, majd amint ez sikeresen megtörtént, helyet foglaltam az ülésemen, az ablak mellett. Azért azt meg kell hagyni, hogy jó, ha legalább az egyik szülőd híres, mert az első osztályon utazhatok.
- Hozhatok valamit? - kérdezte tőlem a stewardess, kedves mosollyal.
- Egy ásványvizet. - feleltem egy óvatos mosollyal. Miután megkaptam a kért italomat, megköszöntem, hátradőlve a kényelmes székemben vártam, hogy megérkezzek az új 'otthonomba'.

Első fejezet

Sziasztok! Akkor itt is van az első rész! Remélem elnyeri a tetszéseteket és hagytok pár nyomot magatok után:)

A részek ugyanúgy vasárnaponként fognak jönni!

U.I. Nagyon köszönöm az eddigi 7 feliratkozót és örülök az ismerősöknek;)

Jó olvasást!

Anna xx.

Simple Plan - Welcome to My Life

- Gyerünk Jessy! Sokkal jobban fogod magad érezni. - mondta Miley és a kezében felém nyújtott egy kis tablettát. Hezitáltam. Még is mit szólna apa, ha ezt megtudná...? Ja, persze! Semmit, hisz már jobban érdekli az új családja, mint a saját lánya! De mégis, ha anya tudná, hogy mégis hol vagyok és mire készülök, tuti csalódna bennem! Márpedig azt nem akarom, hogy Ő csalódna, még ha nem is tudná meg.
- Nem. - válaszolom határozottan és visszatolom a felém nyújtott kezét, miközben a fejemet hevesen rázom.
- Hagyd Cyrus! - jelent meg Justin, majd felém nyújtotta a kért kólámat -amiért, megjegyzem, 30 perce ment el- és lehuppant mellém a kanapéra. A derekamnál fogva húzott magához, így én a fejemet a vállára hajtottam. Miley csak megrántotta a vállát, bekapta a tablettát vagy mit és a mellé lépő Patricknak szentelte minden figyelmét.
A buli körülöttünk csak tombolt. Mindenki a tánctéren táncolt a szuper hangos zenére. És ez csak egy átlagos buli volt Cyrus barátnőm részéről. De nem is figyeltem oda, mert Justin, a barátom sokkal jobban lekötött. Úgy bizony, Justin Bieber az én pasim, kerek 6 hónapja és senki, ismétlem, senki nem állhat közénk!
- Jól mulatsz édes? - mondta, vagy inkább kiabálta a fülembe a zene miatt.
- Megvagyok. - válaszoltam vállat vonva, majd beleittam a kólámba. Volt valami furcsa utóíze, de mivel nagyon szomjas voltam, nem foglalkoztam vele, csak gyorsan megittam.
Egy idő után furcsám kezdtem érezni magam. Olyan könnyűnek éreztem magam, mintha repülnék és minden különösebb ok nélkül nevetni kezdtem.
- Na, most már jól érzed magad? - vízhangzott a fejemben J távoli hangja, pedig itt ült melettem. Majd lovagló ülésben elhelyezkedtem az ölében és így csókolóztunk. Onnantól pedig teljes képszakadás történt...

A fejem lüktet, legszívesebben az egész napot az ágyban tölteném, de ez a fájdalom elviselhetetlen! Lassan felültem és körülnéztem. Legalább a saját szobámban vagyok, de hogy mi történt az éjszaka és hogy jutottam haza, arról fogalmam sincs. És bárhogy próbáltam gondolkozni a fejem csak hasogatott, ezért ezt az ötletet inkább elvetettem.
Óvatosan lementem a lépcsőn, majd a konyhába vezetett az utam egy kis gyógyszerért. Előkotortam a gyógyszeres fiókból egy fejfájás-csillapítót, majd egy pohár hideg vízzel le is nyeltem azt.
- Jól érezted magad tegnap? - hallottam meg hirtelen magam mögött egy hangot. Ijedtemben a hang iránya felé fordultam meg, de ez rossz ötlet volt, így azonnal a fejemhez kaptam.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem cseppet sem barátságosan.
- Gondoltam meglátogatom a lányomat. - vont vállat, majd leült  az étkező asztalhoz és egy újságot kezdett el lapozgatni. - Ha már nem veszi fel a telefont és az üzeneteimre sem válaszol. - nézett fel rám szigorúan.
- Akkor azt hiszem, hogy rossz helyen jársz. - vágtam vissza ugyanolyan hangnemben. Nem érdekel, hogy ez a férfi adott nekem életet és nevelt fel...Nem, ő nekem többé nem az apám! - Különben is, nem törhetsz be a házamba csak úgy!
- Jogilag ez még az én házam! - válaszolt higgadtan, de a hangjából nagyon jól ki tudtam venni, hogy majd szétveti a düh. - Mond csak, elmagyaráznád, hogy mégis mi ez?! - emelte feljebb és feljebb a hangját -nem megmondtam?- kérdése közben, majd a kezében lévő újságot elém dobta az asztal túlsó felére, ahol én álltam. Sóhajtva vettem fel és néztem meg. Nem olvastam el az egész cikket, de nagyrészt minden képen én szerepeltem, de néha-néha Justin is felbukkant. - Nos?
- Nem tudom mit mondjak. - rántottam vállat hanyagul. - Csak buliztunk egyet a többiekkel. - válaszoltam, majd reggeli után kutattam.
- Csak buli?! - kiabált tovább. - Te drogoztál és beállva jártál az utcán!
- Nem drogoztam! - kiabáltam már én is. Szerencsére a gyógyszer is hatott, így a fejem már nem fájt.
- Te csak ne emeld fel a hangod velem szemben! Az apád vagyok!
- Csak vér szerint. - csúszott ki a számon, de látszott, hogy ez hatott. 'Apa' úgy nézett rám, mintha gyomorszájon rúgtam volna.
- Mi lett veled Jessica? - nézett rám szomorúan, már normális hangnemben. - Anyáddal nem ilyennek neveltünk. - mintha tőrt szúrtak volna a szívembe anya említésére. Lassan 7 éve már, hogy...elment. Éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek, de tartottam magam. Elég jól kitanultam a pókerarcot, hogy elrejtsem az érzéseimet a média és az újságírók elől. Hiába, ez egy ilyen világ.
- Menj fel és pakolj. - mondta csalódottan, de mégis határozottan.
- Mi van? - értetlenkedtem. - Mégis miért?
- Mert hazamész!
- Ha nem vetted volna észre, itthon vagyok. - gúnyolódtam.
- Nem. - rázta a fejét. - Hazamész. Kanadába! - jelentette ki.
- Jó vicc, ezt már nem veszem be! - nevettem kényszeredetten. Régen, még kicsiként mindig azzal fenyegetett, hogy a nagyiékhoz küld, ha valami rosszat tettem. Megjegyzem, emiatt mindig jól viselkedtem. Szánalmas, mi?
- Nem is viccnek szántam. - nézett rám komolyan. Tényleg nem hülyéskedik, ez most halálosan komoly. - Jót fog tenni a környezetváltozás. Hidd el. - bizonygatta, de engem nem tudott meggyőzni. Teljesen felhúztam magam és ha lehet még jobban utáltam ezt a férfit, mint eddig.
- Gyűlöllek Pierre Charles Bouvier! - ordítottam az arcába és felrohanva a szobámba erősen becsapva magam után az ajtót. Azonnal az ágyamba vetettem magam és a párnámat eláztatva kezdtem keserves zokogásba.
Ja, hogy még nem említettem? Akkor most mondom, hogy a teljes nevem Jessica Bouvier és igen, az apám a híres Simple Plan énekese. És nem, higgyétek el, ez nem egy leány álom, ahogy mindenki lefesti...Szóval, az előbbi jelenetet látva annyit mondhatok, hogy: Üdv az életemben!

Előszó

Egy lány, akit magával ragadott a rivaldafény és a csillogás. Már nem tudja, hogy kiben bízhat és kiben nem.

Egy srác, aki a sötétségben él, egyedül. Nincs szüksége senkire.

De mi történik, ha ők egyszer találkoznak? Vajon tudnak segíteni egymásnak? Vagy mindkettejüket beszippantja a körülöttük lévő világ?

Barátságok születnek és mennek tönkre, szerelmek szövődnek és hullanak szét.

Vajon lesz itt egyáltalán happy end?