Negyedik fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami remélem tetszeni fog nektek és hagytok véleményt is;)

Jó olvasást!

Anna xx.

- És ha csak mondjuk neki, hogy suliba járok? Megígérem, hogy nem fogok sumákolni! - már könyörgök a nénikémnek, hogy ne kelljen ebbe a suliba járnom. Igen, ugyanis már kora reggel -7 órakor!- lerántotta a takarót rólam és a sötétítőket elhúzva hagyta, hogy a nap reggeli sugarai a szememet bántsák. Normális diákok szombaton még alszanak, de Pierre miatt, ma be kell iratkoznom a suliba!
Igaz, ez valami új elit -megjegyzem, amerikai- iskola, ahova a tehetős szülők a gyerekeiket íratják, azzal a reménnyel, hogy majd viszik is valamire...basszus, ez úgy hangzott, mintha én is egy reménytelen gazdag gyerek vagyok! Tisztázzuk, én még csak nem tudtam kitalálni, hogy mihez is kezdjek a suli után!
- Sajnálom, de ezt nem tehetem meg. - felelte határozottan Abbie néni. Az igazgatói iroda melletti széken ülünk és várjuk, hogy az igazgató végre fogadjon minket.
Amúgy elnézve, nem tűnik olyan rossz sulinak, de ki tudja, hogy milyen ez az egész belülről? Mint az a mondás, amit mondanak: 'Kívül szép, de belül rohadt'. És én egy ilyen iskolába fogok járni? Máris utálom...bár ki az, aki szeret iskolába járni?
- Mr. Heartman most már fogadja önöket. - szólt ki egy nő, aki biztos az asszisztens lehetett vagy az igazgatóhelyettes. Nem tudom és nagyon nem is érdekel.
Felálltunk a székünkről és követtem nénikémet az igazgató irodájába. Nem volt olyan nagy szám, de mégis elég tágas volt. Maga az igazgató egy nagy asztal mögött ült nagy, kényelmesnek tűnő bőrszékben. Nem tudtam volna megsaccolni a korát, mert a félig már kopasz feje nem segített benne. Éppen telefonált, de az érkezésünkre ránk emelte a tekintetét és az asztal előtti székekre mutatott, mint 'Foglaljanak helyet.' Amint helyet foglaltam kicsit jobban szemügyre vettem ezt az igazgatót. A szemei alatt sötét karikákat véltem felfedezni és néhol már ráncok gyülekeztek az arcán. Ééés, tweed zakót viselt. Erről rögtön eszembe jutott az Így jártam anyátokkal egyik jelenete...oké, mindegy, ez nem ide tartozik.
- Bocsánat, de ez fontos volt. - tette le a telefont, majd kezeit összekulcsolva az asztalán nézett végig rajtunk -meglepően sokat időzött a mellettem ülő nénikémen- majd elővett pár papírt. - Tehát, az édesapjával már megbeszéltünk nagyjából mindent, önöknek már csak alá kell írniuk a papírokat. - nyomta az orrunk alá őket egy tollal egyetemben. Először Abbie nénikém írta alá ott, ahol kellett, majd kelletlenül, de én is ráfirkantottam a nevemet -Abbie elég csúnyán tud nézni, ha kell-.
- Akkor hivatalosan is üdvözlünk iskolánkban! A könyveidet csak a jövőhéten veheted át, de addig is használhatod az iskolai könyvtár könyveit. És itt van az órarended. - nyújtotta át. Ránézésre nem volt túl sok, szerintem tűrhető lesz, de majd minden később derül ki.
- Elnézést, de azt még mindig nem tudom, hogy pontosan hogy hozhatom be a lemaradásomat. - szakítottam félbe az igazgató és nénikém beszélgetését.
- Ezt az édesapja is megemlítette -miért így nevezi Pierret?- ezért az egyik legjobb diákunkat tudom neked ajánlani, hogy behozd a lemaradásodat.
Amint ezt ki is mondta, abban a pillanatban nyílt is az ajtó és egy lány lépett be rajta. Egyszerű farmert viselt egy pulcsival és a lábán bakancsot viselt, a vékonyabb fajtát.
- Kedves Jessica Bouvier, hadd mutassam be éltanulónkat, az iskola büszkeségét, Mia Angelicot. - mutatta be nekem a lányt. - Mia, kérlek segíts Bouvier kisasszonynak beilleszkedni és felhozni a tanulmányait. - a lány, ezek szerint, Mia kifejezéstelen arccal állt, majd végül bólintott. Elnézve, nagyon fáradtnak tűnt és minél hamarabb szabadulni akart innen. Megértem, én sem a suliban tölteném a szombat reggelt.
- Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk. - mondta az igazgató, majd kifelé terelgetett minket. - Ha bármi kérdés merülne fel, nyugodtan forduljon hozzám. - mosolygott...Abbie nénire.
- Köszönjünk. - mosolygott nénikém udvariasan, majd már ki is rohant, hogy a csörgő telefonját felvehesse. Én is örültem, hogy már kint is lehettem az irodából, majd a mögöttem lévő lányhoz fordultam, aki a telefonját nyomkodta folyamatosan.
- Akkor pontosan hogy és mikor kezdhetjük el a tanulást? - kérdeztem, de felmutatva a mutatóujját, csendre intett. Hát oké.
- Figyelj, nekem annyira nincs ehhez kedvem, mint neked. - kezdte el, én meg nem bírtam megállni döbbenet nélkül. Ennyire látszik rajtam? - Tehát, minden nap adok egy másolatot a jegyzeteimből és vagy megtanulod vagy nem. Ha kérdésed van, akkor kérdezz, de nincs időm arra, hogy még téged is belepasszírozzalak az időmbe. - közölte a tényeket. - Akkor jó így?
- Nekem megfelel. - rántottam meg a vállam. Igaza van, semmi kedvem ehhez az egészhez, de Abbie néni hisz bennem, szóval a magam erejéből akarom megtanulni az anyagokat! Nem vagyok már kislány.
- Jessica, be kéne bennem az irodába, de ha kell, még gyorsan haza tudlak dobni. - állt meg mellettem Abbie néni is. - Ha lehet, gyorsan döntsd el.
- Ha tényleg bele fér, akkor hazamennék. - bólogattam, hiszen még ki akartam pakolni a szobában.
- Akkor indulás! - megfordult és már kifelé is vette az irányt. Gyorsan én is a nyomába eredtem, de még a vállam felett elköszöntem Miatól.
- Majd hétfőn találkozunk. - szóltam és még gyorsan intettem is egyet. Választ nagyon nem vártam, csak nénikémet akartam utolérni. Nem igaz, hogy ilyen gyors a magassarkújában!
A parkolóban szerencsére utolértem és egyszerre szálltunk be a kocsiba. Abbie nénikém valóban rekordsebességgel vitt haza. Amint kipattantam a kocsiból, már ment is.
Felsétáltam a bejárati ajtóig, majd a kulcsom után kezdtem kutatni, amit még reggel adott nénikém. Bár olyan kómás voltam, hogy csak simán bevágtam a táskámba, amit vittem.
Miközben még mindig a kulcsomat kerestem, a járdán megláttam valakit. Lehajtott fejjel ment a járdán, kapucnija az arcába volt húzva. Fekete farmert, bakancsot és pulcsit viselt. A kezeit a pulcsija zsebébe süllyesztette és csak ment egyenesen.
Nem, az kizárt, hogy ő pont az lenne, aki olyan bunkón viselkedett velem a repülőtéren még Los Angelesben.
Szerintem megérezhette, hogy figyelik -vagyis figyelem- mert a tekintetét hirtelen felém fordította. Persze, a napszemüvege most is rajta volt. A jobb szemöldökét kérdőn felhúzta, mintha az mondaná, hogy: Mit bámulsz?
Szerencsére ebben a pillanatban a kezeim közé fogtam a kulcsokat és minél gyorsabban kinyitottam az ajtót, bemenekültem rajta.
Levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátomat és a szobámba vettem az irányt. Furcsának kéne tartanom, hogy a ruhák eltűntek a szekrényekből, de minden más itt volt? Végül is, nekem mindegy volt, mert én csak ruhákat hoztam -ékszereket nagyon nem is hordtam, kivéve ha Justin vett nekem valamit- amiket szerencsére gyorsan ki is pakoltam. A bőröndöket a nagy szekrény aljára raktam és késznek is nyilvánítottam a pakolást. Max egy kis portörlés fér rá a polcokra, de azon kívül minden tökéletes.
Mivel nem tudtam most mit csinálni, fogtam egy könyvet és az egyik ablak párkányára ülve, ami direkt ki volt párnázva ülés céljára, olvasni kezdtem.
Egészen addig olvastam, amíg a ház előtti lámpa pislákolni nem kezdett. Felemeltem a tekintetem a könyvemről és a nem messze lévő várost bámultam. Kicsit talált hasonlított Los Angelesre, amit szintén sokszor néztem a teraszról. Annyira szeretem nézni a kivilágított várost és a mozgó fényeket, amik az autók fényszórói.
Azonban a szemem sarkából egy fekete alakot láttam meg a házunk előtt. A lámpa árnyékot vetett az arcára, de a kapucni a fején sem segített, hogy láthassam. De azt biztosra kivehettem, hogy engem nézett. És ez egy kicsit meg is ijesztett. Imádkoztam, hogy ne lásson, de mivel égett a szobában a lámpa és én itt ültem az ablaknál, elég nehéz volt nem észrevenni.
Végül megrázta a fejét és elsétált, a város irányába.