Második fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Remélem tetszeni fog:) Mást nem tudok mondani...vagyis hogy élvezzétek ki az utolsó hetet a nyárból!

Jó olvasást!

Anna xx.

Otthon. Jelentése: az a hely, ahol a család boldogan él. Segítik, támogatják és odafigyelnek egymásra - nekem már idegen ez a szó.
Amióta anya meghalt...közel 7 éve, minden teljesen megváltozott. Még ma is teljes egészében emlékszem arra a bizonyos napra, amikor...nem, nem fogok sírni...na jó, talán mégis.

'11 éves voltam és anya nem jött haza az este. Mondjuk, annyira először nem aggódtam, mert mondta, hogy későn jön haza, de amikor még másnap reggel sem jelentkezett...éreztem, hogy valami nem jó. Apa már a rendőröket is hívta volna, amikor pont csöngettek. Boldogan és megkönnyebbülten rohantam ajtót nyitni, mert azt gondoltam, anya biztos megint itthon hagyta a kulcsait. Néha kicsit szétszórt volt. Azonban, amikor kinyitottam az ajtót, a küszöbön nem anya várt mosolyogva, hanem egy rendőr.
- Szia, apukád itthon van? - hajolt le hozzám egy kicsit. Mire bármit is tehettem vagy mondtam volna, apa megjelent mögöttem és kezet fogott a rendőrrel.
- A feleségéről jöttem értesíteni. - közölte monoton hangon.
- Hol van? Történt vele valami? - kérdezte apa aggódóan, én pedig minél jobban hozzábújtam. Valami azt súgta, hogy nem valami jó hírt fog közölni.
- Néhány órája találtuk meg az egyik út melletti árokban. A kocsi fel volt borulva...
- Ugye nem...? - motyogtam halkan apa pulcsijába és csak reménykedtem, hogy nem azt fogja mondani, amit sejtek.
- Sajnálom. Szerencsétlen baleset volt. - és ez volt az a pillanat, amikor nálam eltört a mécses. Nem, ez egyszerűen nem történhet meg!'

A legszörnyűbb dolog pedig csak ezután jött, ugyanis képeket mutattak nekünk a baleset helyszínéről. Igaz, nekem nem kellett/szabadott látnom, de túl makacs voltam.
Máig nem derült ki, hogy igazából mi okozta a balesetet. Volt olyan találgatás, hogy anya vezetés közben kereshetett valamit -aminek amúgy kicsi az esélye, mert nagyon szabálytisztelő volt- és az autó kicsúszhatott az irányítása alól. De lehet, hogy egy másik autó talán veszélyesen vezetett, mert másik autógumi nyomait is találtak az úton, a baleset helyszínén. De sose találták meg a nyomokhoz tartozó autót. A 'nyomozást'/'helyszínelést' vagy mit lezárták, anya pedig elment. Végleg.
- Kicsim, megérkeztünk. - zökkent vissza a valóságba Pierre hangja. És valóban, kinézve a kocsi ablakán megpillanthattam a repülőtér bejáratát.
Igen, amikor tegnap azt kijelenthette, hogy 'haza' megyek, azt tényleg komolyan is gondolta. Ugyanis délután pár bőrönddel és dobozzal érkezett hozzám. Értitek? A saját apám képes elküldeni egy másik országba, ahol kb. 6 éve nem is jártam!
- Még most sem értem, hogy minek kell elmennem. - morogtam. - Teljesen jól vagyok. - ráztam a fejem hitetlenül, mert még mindig nem tudom elhinni ezt az egész hülyeséget.
- Nézd kicsim, - sóhajtott az előttem álló férfi. - Tudom, hogy most utálsz -hohó, az nem kifejezés!- de hidd el, jót fog tenni a levegőváltozás. Már nem csillog úgy a szemed a boldogságtól, ahogy régen - simította a kezét az arcomra...vagyis ezt akarta volna, de elrántottam a fejem mielőtt hozzám ért volna. - Hidd el, anyád is azt akarná, hogy boldog légy.
'Ha anya itt lenne, erre az egészre nem lenne semmi szükség.' - mondtam ki magamban. És mennyire igazam is van benne! Hisz, ha anya még élne, akkor Pierrenek se lenne új családja és minden olyan lenne, mint régen.
Pierre már a bőröndjeimet vette ki a csomagtartóból és már indultunk is be a repülőtérre, amikor észrevettem, hogy egyre több embernek feltűnt, pontosan ki is van mellettem. Nagyszerű!
- Ömm, lehetne, hogy egyedül menjek be? Nem vagyok kisgyerek és szeretnék minél kevesebb rajongóddal találkozni. - mondtam érzelemmentes hanggal. Hiába, hogy baromira haragszom rá ezért az egész hülyeségért, nagyon jól esik, hogy legalább ennyi időt velem tölt!
- Persze, megértem. - erőltetett egy mosolyt az arcára, de láttam rajta, hogy nagyon is bántja, hogy lényegében az kértem, hogy húzzon el. - Vigyázz magadra. - ölelt magához, engem pedig ez olyan váratlanul ért, hogy gyakorlatilag lefagytam. Utoljára 6 éve ölelt meg, úgyhogy el tudjátok hinni, hogy ez mennyire megdöbbentett.
Lassan emeltem fel a kezemet és elég furcsán öleltem át. Majd elkezdtem ütögetni a hátát, jelezve, hogy elengedhet.
- Minden sokkal jobb lesz így, majd meglátod. - súgta még utoljára a fülembe, majd egy puszit nyomva a homlokomra elengedett. Beszállt a kocsiba, majd egy utolsót intve elhajtott a kocsival.
Egy ideig néztem a távolodó kocsit, majd egy nagy sóhaj után megfogtam a nagy bőröndömet és a két kisebb táskámat, beindultam a reptérre.
Belépve az ajtón pontosan az fogadott, ami egy átlagos reptéren. A megérkezők minél hamarabb ki akartak jutni a mögöttem lévő kijáraton, míg az utazni kívánók pedig a bőröndöket húzva maguk után járkáltak fel és le, miközben alig pár másodpercet szenteltek a kivetítőre, ami a repülők indulását mutatták és a kapujukat.
Egy kis keresgélés után megtaláltam az enyémet. Két óra múlva indul a D kapuból. Magam után húzva a bőröndömet indultam el, hogy becsekkoljak. És mi a legjobb ilyenkor? Hát persze, hogy a sor. Ami most is nagyon hosszú volt. Áh!
Beálltam az egyikbe, ami egészen gyorsan is haladt. Gyorsan elintéztem ezt is és már mehettem is a váróba, hogy majd a gépemre is felszállhassak. A nagy bőröndöt leadtam, hogy azt a gépre tegyék fel és először egy közeli kis kávézó felé vettem az irányt, a napi koffein-adagomért.
- Egy tejeskávét, kérem. - mondtam a lánynak a pult mögött. Amíg vártam a kért italomra, felültem a kis bárszékre. Amint elém rakta a gőzölgő italt, a mellettem lévő székre is felült valaki.
- Egy fekete kávét. - mondta mély hangján az illető. Az arcát nem láttam, mert fekete kapucnija teljesen eltakarta az arcát. Az sem segített, hogy oldalról sem láttam rendesen. Viszont óvatosan végigmértem. Egy fekete cipő volt rajta, fekete nadrággal, de a tekintetem így is a fáslival bekötözött kezére tévedt.
- Mi van a kezeddel? - csúszott ki véletlenül a számon, amit csak a fejemben tettem volna fel.
- Nincs közöd hozzá, baszd meg! - felelte, mikor felém pillantott. Még idebent is egy fekete napszemüveg volt rajta. De még mielőtt bármit is visszaszólhattam volna, elvette az immár elkészült kávéját és leszállva a székről elsétált.
- Bunkó paraszt. - morogtam az orrom alatt. Oké, hogy nem ismerjük egymást, de azért nem kell ilyen tahó módjára viselkednie!
Inkább fogtam a kávémat és a terminálba mentem és ott leültem egy székre. Bedugtam a fülembe a fülesemet, de a zenét nem indítottam el -így nagy valószínűséggel nem fognak hozzám szólni- és elővettem a könyvet, amit erre az utazásra hoztam.

A repülőn először a kézi táskáimat pakoltam fel a felettem lévő tartóba, majd amint ez sikeresen megtörtént, helyet foglaltam az ülésemen, az ablak mellett. Azért azt meg kell hagyni, hogy jó, ha legalább az egyik szülőd híres, mert az első osztályon utazhatok.
- Hozhatok valamit? - kérdezte tőlem a stewardess, kedves mosollyal.
- Egy ásványvizet. - feleltem egy óvatos mosollyal. Miután megkaptam a kért italomat, megköszöntem, hátradőlve a kényelmes székemben vártam, hogy megérkezzek az új 'otthonomba'.