Oké, majd talán a visszajelzésekből kiderül valami. :D
Jó olvasást!
Anna xx.
Francia, matek, angol, töri, biológia és egy önéletrajz. Annyira imádok suliba járni, hogy azt el sem lehet mondani...Ugye halljátok a szarkazmust a hangomban? Remélem igen.
Lassan, de biztosan be tudom hozni a lemaradásokat, de nem is olyan régen közölték a tanáraim, hogy amint megtanultam az első anyagrészeket témazárót fognak íratni velem, hogy legyenek jegyeim. Mondanom sem kell, hogy repdestem az örömtől. Aaaarrrggggh!
Ja, hogy milyen önéletrajz? Egyszerű. Kreatív írás órán párokba kellett rendeződni -ez talán ment volna, ha nem aludtam volna, mert ugye késő estig törit tanultam- és nekem a mellettem ülő, szintén alvó bunkó srác maradt és lényegében egymásról kell egy rövid esszét írni. Igen, hát nem hiper-szuper?? Agyrém. De legalább van 4 hét a leadásig.
Szombat délután van, éppen az ágyamon fekve írok angolra fogalmazást, amikor pittyegett a telefonom. Jelezvén, hogy üzenetem jött. Miley írt.
Miley: Ma. Buli. Nálam. - Nem igaz, nem olvasta az üzeneteimet??!!
Én: Nem olvastad? Québecben vagyok!
Miley: Mi vaaan? Mit csinálsz ott? Csak nem rokonlátogatás?
Én: Apám küldött ide, mondván itt talán 'jobban leszek'.
Miley: Aha...Szóval akkor jössz vagy nem?
Én: Szerinted?
Miley: Nem tudom, pont ezért kérdezem -.-
Én: Nem, nem tudok+tanulnom kell.
Miley: Ne már! Stréber lettél? De gáz! - erre már nem is válaszoltam. Basszus, most komolyan, vagy 2 hete, hogy itt vagyok! Nem is tudom, hogy mennyire vegyem sértőnek, hogy ez alatt a 2 hét alatt egyik barátnőm sem keresett, sőt maga a barátom sem! Ezt azért már nehéz nem magamra venni!
Majd később visszatérek dühöngeni rajtuk, addig is minél hamarabb szeretnék végezni a tanulással. Szóval gyorsan megírtam a fogalmazást és elkezdtem a törit is.
Mikor már úgy éreztem, hogy ennél több információ már nem fér a fejembe, lementem a konyhába és készítettem magamnak egy capuccinot, hátha felpörget.
- Hát te? - hallottam meg nénikém hangját magam mögül hirtelen.
- Felpörgetem magam. - rántottam meg a vállam, amint beledobtam az elkészült italomba a 2 kockacukrot. - Kérsz? - fordultam felé és akkor vettem észre, hogy éppen készül elmenni. - Hova mész?
- A főnököm kérte, hogy ugorjak be a céghez elintézni pár papírt. - magyarázta.
- De szombat van és szabadnapod is van. - értetlenkedtem. - És azt mondtad, hogy elmegyünk vásárolni is. - még tegnap, vacsoránál vettette fel az ötletet, hogy jobban megismerjük egymást. Most erre a hírre nem is kicsit lettem csalódott.
- Tudom, sajnálom, de majd bepótoljuk. - mosolygott rám. Ennek már nehezen hittem, ugyanis amikor Pierre összejött a mostani nőjével, akkor is mindig ezt mondta, ha elhalasztotta egy programunkat.
Kikísértem Abbie nénit az ajtón, néztem ahogy beszáll az autójába, kitolat és elhajt a városba. Már csuktam volna be az ajtót, amikor is megpillantottam a szokásos kapucnis alakot.
- Hé! - kiáltottam, de meg se hallotta. Letettem a csészémet a kis asztalra, felkaptam a cipőmet és a kulcsomat és bevágva az ajtót rohantam a srác után. - Hé, várj már! - kiáltottam megint, de mint aki meg sem hallotta volna. - Nem hallod? - ragadtam meg a vállát. Bár nem hiszem, hogy ezt kellett volna, mert pillanatok alatt megragadta a csuklómat és megcsavarta a karomat és a hátamhoz szorította. - Engedj már el! Ez fáj!
- Neked baj van a felfogó képességeddel? - kérdezi a szokásos bunkó stílusában. - Egyáltalán miért követsz?
- Szerinted miért? Engedj már el, ez már fáj! - már zsibbad is a karom. Szerencsére van olyan nagylelkű, hogy elenged és amint visszakerül a karom az eredeti helyére fintorba szorul az arcom. Érzem ahogy a vér újra keringeni kezd a karomban.
Most rosszul látok, de talán egy kis megbánást láttam megcsillanni a szemében? Áh, biztos, hogy hallucinálok. Mindegy, kicsit megmozgattam a vállam, hogy a vér gyorsan visszatérhessen a karomba. A mozdulat közepette David fogta magát, megfordult és tovább indult, otthagyva engem.
- Na azt már nem. - morogtam magamnak és megint utánarohantam, ám most nem a vállánál kaptam el, hanem elé ugrottam. Látszólag nem számított rám, de kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Mondd, téged hogy lehet lerázni? - sóhajtott fáradtan. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést.
- Hidd el, én sem szívesen futok utánad... - kezdtem, de közbevágott.
- Biztos? Szerintem még sokkal jobb vagyok a sztárocskádtól. - eresztett meg egy gúnyos félmosolyt.
- ...de minél hamarabb meg akarom csinálni ezt a hülye esszét rólad, hogy aztán újra csak padtársak legyünk. - fejeztem be a mondandómat. Hosszú pillanatokig csak mereven bámult rám, miközben néhány hajtincse hideg szemeibe hullott. - Összeírnék pár kérdést, hogy aztán arra...
- Jó, majd hívj, ha összeírtad. - mondta, majd kikerülve -direkt neki is ment a vállamnak- újra elindult.
- De nem tudom a számod! - kiáltottam rá. Teljesen az agyamra megy ezzel a bunkó viselkedésével! És még vele is kell együtt dolgoznom!
Bár ez legalább hatott, ugyanis megállt, visszasétált hozzám és a kezembe nyomta a telefonját.
- Írd be a számod. - mondta, vagyis inkább utasított. Szememet forgatva ugyan, de beírtam a számomat és igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne vágjam pofon. - Kösz. - tette el a készüléket, amint visszaadtam neki. - Majd hívlak. - nézett a szemembe és elindult. Ismét.
- De nekem is kellene...
- Majd hívlak! - mondta hangosabban és hátra intett a kezével.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy legyűrjem a káromkodásomat, amit a legszívesebben utána kiáltanék, de mivel ez egy családias környék...
Visszamentem a házba, fogtam a már kihűlt capiccinómat és visszamentem a szobába, hogy újra belevessem magam a történelembe. Kiittam az utolsó cseppet a csészémből és már elég kényelmesen elhelyezkedtem, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mosolyognom kellett, amint megláttam a kijelzőn a JB nevet.
- Szia. - vettem fel a telefonom mosolyogva. Hogy őszinte legyek, a buli óta csak most beszéltünk először. És igen, rohadtul rosszul esik, hogy azóta nem is írt vagy hívott, pedig én megtettem ezeket!
- Szia baby. - hallottam meg a hangját. - Most beszéltem Miley-val és kérte, hogy győzzelek meg és gyere el a buliba.
- De nem olvastátok az üzeneteimet? Nem mehetek, mert Québec-ben vagyok! - komolyan, milyen nehéz a felfogásuk?
- Mert? - hallottam meg a hangját, pár perc csönd után. - Mit csinálsz te ott.
- Mert Pierre ide küldött. - forgattam meg a szemem, bár nem láthatta.
- És? Mikor hallgatsz te rá? Gyere haza aztán kész. Úgyse tudja meg.
- Nem lehet, mert... - akadtam meg egy pillanatra. Miért is nem mehetek haza? Mert suliba járok? Mert Abbie néni bízik és hisz bennem? Mert nem akarok csalódást okozni anyának? Igen, pont ezért nem megyek vissza Los Angelesbe.
- Mert...? - ismételte meg Justin, várva hogy befejezzem a mondatot.
- Mert nem és kész. - zártam rövidre, kicsit indulatosabban, mint szerettem volna.
- Jól van, na. - válaszolt. - Akkor nem jössz?
- Nem. - ismételtem meg. Kezdett elfogyni a türelmem.
- Hey Justin, nem jössz vissza? - hallottam meg hirtelen egy női hangot a telefon túloldalán. Mi a fene?
- Persze, mindjárt. - válaszolt Justin. - Baby, mennem kell. Majd még beszélünk. - köszönt el.
- Várj...Kivel vagy?
- Nyugi baby, éppen próbálunk és ő az egyik táncos. - magyarázta, amikor megint szóltak neki. - Mennem kell. Csá. - és lerakta.
- Szia. - suttogtam, amikor már letette. Néztem, amint elsötétült a telefonom képernyője és ezzel együtt a látásom is elhomályosult a könnyektől.
Miért érzem azt, hogy nem mond igazat? Miért? Miért? Miért? Nem csalna meg, tudom, hisz nem hiába vagyunk együtt már 6 hónapja!
Addig ismételgettem ezt, amíg meg nem hallottam, hogy csörög a telefonom. Megtöröltem a szemem és megláttam Alyssa nevét villogni a kijelzőn.
- Hallo? - vettem fel.
- Készülj, mert jössz velünk bulizni és nincs kifogás. - adta ki az utasítást. Semmi köszönés vagy valami. Most mit csináljak? Menjek el bulizni vagy üljek itthon és gondolkozzak Justinon, aki valami csajjal mulat valahol? Hmmm...
- Mikorra legyek kész? - kérdeztem vissza. Végül is, ennyit megérdemlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése